Találkozás

Sándornak jelentős változás történt az életében. Eddig Hódmezővásárhelyen volt hajléktalan, most Szegeden. Amikor Vásárhelyen találkoztam vele 2019 decemberében, pár nappal karácsony előtt, írtam róla. A sorsáról. Az akkor 45 éves férfi pár hónapja volt hajléktalan. Immár öt éve.

Akkor kijelentette: nem hagyja el magát, megőrzi tartását, hogy bármikor újrakezdhesse; nem lop, nem iszik, minimális keresetén ruhát, élelmiszert vásárol. Újra találkoztunk. Vasárnap, már Szegeden. A 2-es villamos és a tram-train Anna-kúti megállójához igyekeztem, amikor hátulról rám köszönt – az arca ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hova tenni –, és kérdezte: haza, Vásárhelyre? Nem – válaszoltam, itt élek. Szó szót követett, felidézte beszélgetéseinket és azt, hogy kétszer írtam róla; egyszer a biciklitárolókról kérdeztem, majd az életéről. Nem változott, büszke és önérzetes. Minden vagyonát hátizsákjában hordja magával. – Nem érdekel, vegyék el, bárkinek odaadom, azt sem kell tovább cipelnem. Zenész családból származom, de már egy hanglemezem és kazettám, valamint könyvem sincs. A rendőrök nem bántanak, tudják, hogy hajléktalan vagyok, az utcán élek – a szállóra nem megyek be –, de nem ártok senkinek. Nem iszok, nem drogozok, nem lopok, nem verekszem. Ennyivel tartozom a szüleimnek. Nem hozhatok szégyent rájuk… – sorolta halkan. Hozzátette, megy a plázába, hátha ott kerül valami kaja.

Felszálltunk a villamosra, én a Vasas Szent Péter Gyógyszertárhoz utaztam, ő a plázához. Végig motoszkált a fejemben, hogyan segíthetnék. Nem kért. Megbántani nem akartam, ezért megkérdeztem: adhatok pár száz forint? Igennel felelt. Adtam. Remélem, újra találkozunk, és nem egy harmadik városban, ahol fedél nélkül él.