Spontán húsvéti béke az öldöklő háborúban

1916 áprilisában második éve tartott a nagy háború; magyar katonák harcoltak az olasz front isonzói csatáiban és a keleti fronton a cári Oroszország ellen. Az orosz haderő 1914 novemberének végén már a történelmi Magyarország területét veszélyeztette, amikor az osztrák-magyar csapatok visszafoglalták a Kárpátok hágóit. 1915 nyarán a német-osztrák-magyar gorlicei áttörés visszavetette az oroszokat, de a front 1916-ra megállt.

Újra emberré válás

Történetünk Bukovinában játszódik, a keleti front legdélebbi szakaszán, ahol az oroszok 1916 januárjában Csernovic város bevételére készültek. A város védelmére az osztrák-magyar 306. honvéd gyalogezredet a Csernovictól néhány kilométerre észak-keletre fekvő két falu, Toporoutz és Rarancze (ma Ukrajna területén Toporivcsi és Ridkivcsi) körzetébe vezényelték. 1916. január 6. és március 9. között ezen a fronton sikerült útját állniuk az orosz áttörésnek, de a magyar ezred 1500 katonát vesztett. Az elakadt támadás óta orosz oldalról ritkábban tüzeltek. Az áprilisi olvadásban a magyar és orosz katonák egymással szemben, szinte hallótávolságra voltak beásva, s az állások javításával foglalkoztak.

Abban az évben, 1916. április 23-án éppen egybeesett a nyugati és az ortodox egyház húsvétja. Ez 7-8 évente esik meg (legutóbb 2017-ben, legközelebb 2025-ben), így mindkét oldalon különlegesség lehetett, hogy „az ellenséggel” egyszerre ünnepelnek. A történetet a Délmagyarország 1916. április 30-i számában két egymással egybehangzó forrás, egy szabadságos szegedi zászlós és egy frontról kapott levél beszélte el. Később több visszaemlékezés is igazolta, hogy a front egyes pontjain húsvét vasárnapján a magyar és orosz katonák között spontán, parancs által el nem rendelt fegyverszünet állt be, amelynek során nemcsak, hogy nem tüzeltek egymásra, de énekeltek és barátságos köszöntéseket küldtek egymásnak. Ahogyan az újság írja, „az újból emberré-válás érzésének magasztos néhány óráját élték át”.

A Himnusznak tisztelgett az ellenség

1916. április 23-án, amint a lövészárkok fölött megjelent a hajnal pírja, az oroszok egyszerre abbahagyták a gyalogsági tüzelést és megható dallamú húsvéti éneket kezdtek énekelni. Az ortodox hagyomány ekkor, húsvét vasárnap hajnalban ünnepli a feltámadást. „Erre a mieink is beszüntették a tüzet – szól a szegedi zászló elbeszélése –, és gondolataik haza szállottak e szent hajnali órán az édes otthonba, az édesen szendergő gyermekeik, a mély álomba merült, szerető hitves ágyához.” Ebben a hangulatban találta őket egy vöröskeresztes zászlót lobogtató orosz, aki az ellenséges vonal felől közeledett, majd így kiáltott át: ”Feltámadt a Krisztus, béke velünk!„

„Erre a mi lövészárkainkból felbukkant egy, két fej… tíz fej, száz fej… Azonképpen nőttek ki a fejek a muszka lövészárkokból is, és nemsokára már a lövészárkok tetején állottak valamennyien; magyarok, oroszok, emberek állottak embertársaikkal szemben, senkinek esze ágába sem jutott, hogy akár egy ellenséges kézmozdulattal zavarja a lelkek ünnepi hangulatát. Az ellenség egy pár órára meghalt, mert feltámadt a Krisztus” – írta a Délmagyarország.

Rövidesen mindkét oldalon megszólalt a zene. A magyar gyalogosok a hátsó vonalból előre rendelték a zenekart, eljátszották a Himnuszt, ”és egy-egy vasszoborrá, de szívből, lélekből éneklő vasszoborrá, merevedett minden honvédünk”. A sapkák nemcsak ideát, de az oroszoknál is lekerültek a fejekről. „Födetlen fővel vigyázzban állottak és hallgatták a himnuszunk fölséges akkordjait, olyan áhítattal és olyan tisztelettel, mintha, mióta a világ mindig a legjobb viszonyban lettünk volna egymással. Katonáink szinte elfelejtették azt a csaknem két éves véres küzdelmet, amelyet a minket eltiporni akaró orosz kolosszussal vívunk.” A Himnusz után csárdás következett és amíg a magyarok a táncot aprózták, amíg a mieink a csárdást aprózták, az oroszok kólót jártak. A beszámoló szerint délben vége szakadt a fegyverszüneti mulatságnak. Senki sem tudta, miért éppen akkor, mert sem a fegyverszünetre, sem annak befejezésére nem kaptak parancsot egyik oldalon sem.

„Mi is elhagytuk fedezékeinket”

A különleges eseményről az első világháború 100 éves megemlékezésére indított A Nagy Háború blog a 306-osok ezrednaplóját is idézi, amely szemérmesen csak a tényekre szorítkozik. Eszerint hajnalban az oroszok fehér kendőket lobogtatva kijöttek árkaikból és fegyverszünetet óhajtottak kötni a nap folyamára. A magyar egység azonban „tárgyalásba velük nem bocsájtkozott”. A blog dr. Borbély Miklós tartalékos főhadnagy hagyatékából olyan fényképeket közöl, amelyeken látszik, hogy nem egészen így történt: a katonák felszabadultan elhagyták a lövészárkokat és a két védelmi vonal közötti „senki földjén” találkoztak az oroszokkal.

A korabeli Délmagyarország egy másik, a galíciai harctéren történt hasonló esetről is beszámolt egy harctérről kapott levél alapján: „Megható és felejthetetlen szép este volt a mai! Úgy 6 óra lehetett, amikor a muszkák kijöttek fedezékeikből és a tábori őrsvonaluk és fővonaluk előtt járkáltak szent énekeket dalolva, majd sapkát lengetve Hurri! Hurri! kiáltással köszöntöttek bennünket, a szent húsvéti ünnep előestéjén. Mi is elhagytuk fedezékeinket és kimerészkedtünk drótakadályaink elé és onnan üdvözöltük őket. Miután sapkát lengetve sok-sok ezer magyar harcos énekelte meghatottan, könnyezve a magyarok imáját „Isten áldd meg a magyart” majd a szájharmonikások fújták a Rákóczi indulót.” Meglátszott mindegyiken, szeretnék már egymást átölelni, egymásnak jobbjukat nyújtani, de sajnos nagy válaszfal van köztünk: sok-sokszoros drótakadály, aknamező…Nem sokáig tartott az egész, beesteledett és visszavonultunk hajlékunkba. Felállítottuk az éjjeli figyelőnket és ismét kezdődött, illetőleg folytatódott a régi nóta.„

Majális a senki földjén

1916-ban az orosz front több pontjáról is feljegyeztek hasonló spontán húsvéti tűzszünetet. A Nagy Háború blog idézi Solth Imre tüzér ezredes 1942-ben megjelent visszaemlékezését egy Luck melletti helyszínről: „Az oroszok kezdték. Reggel szokásom szerint már figyelőmben voltam. Alig hogy virradt. Sehol a legkisebb mozgás. Az oroszok sem dolgoztak ma állásaikon. Később azonban egészen szokatlan mozgásra lettem figyelmes. Több orosz közeledik fegyvertelenül felénk fehér zászlóval. Átgázolnak a mocsáron egészen a Putilowka partjáig. Velük szemben a mi állásaink felől is elindul pár ember és szintén a patak partjához ér. Barátságosan integetnek egymásnak. Az oroszok valami gerendát cipelnek előre és azt átvetik a patakon. Átjönnek a mieinkhez. Leparoláznak egymással. Mind többen jönnek innen is, onnan is.”

Solth visszaemlékezése szerint a drótakadályok vonalai között, a senki földjén előkerült a harmonika, a magyar katonák italt is vittek, s az egymást köszöntők mindkét oldalról még többen lettek. A délelőtti napsütésben hamarosan majálisszerű jelenet alakult ki a harcvonalon végig. Az oroszok délutánra már a magyar állasokba is átjöttek, s közülük többen nem is akartak visszamenni: ott maradtak fogolynak.

Délután néhány messzi puskalövés zavarta meg a húsvéti békét, amire a barátkozó katonák szétrebbentek és saját állásaikból folytatták „az ellenség” szórakoztatását. Április 24-én már ment ismét minden úgy, mintha az előző napi köszöntés csak álom lett volna.

(A galíciai és bukovinai harcok helyszíneiről és eseményeiről a SZTE Klebelsberg Könyvtár médiatárában megtekinthetők a szegedi Shvoy Kálmán későbbi altábornagy saját készítésű fotói.)