Délmagyar logó

2017. 02. 24. péntek - Mátyás 6°C | 12°C Még több cikk.

Szeged és papucsa

Szeged – A Móra Ferenc Múzeum virtuális kiállítótermében ma a szegedi papucsosok a főszereplők. Tartsanak velünk: képek annó.
Bálint Sándortól tudjuk, hogy „a papucsosság külön iparágként a csizmadia szakmából kifejlődve, a XIX. század derekán kezd kibontakozni. Más jellegzetes és nagyhírű szegedi mesterségekkel, így a talicskás, késes, fa-, paprika- és szalámi iparral egyetemben ugyanazon társadalmi és gazdasági tényezők hatására kezdett virágzani, és vált Szeged egyik ipari, sőt iparművészeti jellegzetességévé.

A szegedi papucs készítése

A papucsos fölszereléséhez hozzátartozik a műhely, amelyet az ablak közelében rendeznek be. Közepén áll a rendesen kőrisfából készített nagy tőke, amelyet az ismert háromlábú suszterszéken ülve, több papucsos is közrefoghat. A tőke főleg azért szükséges, mert folyton ütögetni kell hozzá a készülő papucsba tett, papucsfa néven emlegetett kaptafát, hogy annál szilárdabban, feszesebben álljon. A tőke tetején a szükséges szerszámok: kalapács, ár, szöges doboz, tűtartó, kármentő, bicske, kerekítő, sarokdöngölő, musta. Oldalára akasztva harapófogó. A falon szögre akasztva a talp-, fej-, ódalbűrforma. Az állványon papucsfák sorakoznak, mellette a csaptatók.

A szegedi papucs hímzése az egyik legfontosabb jellegzetessége, ugyanis rajta a helyi mezei, Szeged környéki virágokat csodálhatjuk meg. Fő motívuma a pipacs, amely általában középen helyezkedik el, mellette fellelhető a búzavirág, búzakalász és gyöngyvirág. A hímzés eredetileg kézzel készül.

A bársony felsőrészt kihímezve kapja a papucsos, ezután a megfelelő méretű talpat, talpbélést, talpbélésbevonót és a sarokbevonót kiszabja. A benedvesített talpra (marhanyak) kézzel a felsőrész fonákját felvarrja a talp húsoldalára (fordított varrottnak vagy unkervarrottnak nevezik ezt a speciális eljárást). Ezt követően kifordítja, azaz a színére fordítja a papucsot. Ezután kerül bele a talpbélés, majd fára kalapálja. Következik a sarokbevonó, a sarok és a talp simítása mustával, a sarok felvarrása a talphoz - az úgynevezett láncolás - utána a talpszél simítása fafütyülővel.

A papucs viselete szorosan összefügg Szeged városának az 1879. évi nagy árvíz után teljesedő kikövezésével, azelőtt ugyanis az utakat borító feneketlen sár miatt az asszonyok is csizmában, bocskorban jártak. A cipőt, az egykorú bennszülött német polgárság viseletét még idegenszerűnek érezték, és a férfiak is, nők is voltaképpen csak a XX. század elején barátkoztak meg vele. Most viszont a kövezett utak modernebb korszakában és a városias életmód lassú terjedésével a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. Így jelentkezett azután egy olcsó, de mutatós lábbelinek a szükséglete, igénye, ami a város folyton gyarapodó szegényebb rétegeit, főleg ezeknek asszonyait, leányait is kielégítheti.

Az önállósult szegedi papucsos ipar bölcsőjét az Újvárosban, hivatalos nevén Móravárosban ringatták, ugyanis ez a városrész fogadta be a város modern értelemben vett proletárjait (kubikos, téglagyári munkás, napszámos, ipari munkás, tőkehiánnyal küszködő iparosok). Az itt élő és működő, szegénységgel bajoskodó mesterek az első időkben nyáron aratni, kapálni is eljártak, hogy így az esztendőre való élelmet megkeressék és csak télen varrtak papucsot. Nem csoda tehát hogy a papucsos felesége egyúttal dolgozó társa is urának: ő szokta hímezni, kivarrni, szalagozni, zsinórozni a papucs fejét. Mindig ő árult a hetipiacon, a vásáron. A papucsosok egészen 1922-ig a csizmadiák ipartársulatához tartoztak.

A szegedi papucsosságnak két virágzási korszaka volt. Az első korszak a XIX. század második felére, a másik a két világháború közötti időszakra esik. Az a réteg, tehát a parasztság és mellette a városi szegénynép, amelyből az első korszak vevőköre kikerült, a meginduló polgárosodás következtében lassan áttér az ünnepi cipőviseletre. Papucsot már inkább csak a ház körül és hétköznap hord. Ezzel szemben azonban Szegeden a régi polgárság, az úri társadalom asszonyai, leányai otthoni, pongyolához való használatra szinte fölfedezik ezt a magyarosnak érzett, kétségtelenül igen mutatós lábbelit."


Első három felvételünkön a papucsok készítői láthatók, hárman is körülültek egy asztalt. A második képen jól megfigyelhetők a keretes írásunkban is említett kellékek. Harmadik fotónkon pedig a műhelyből átmegyünk az üzletbe. Itt is megtalálhatók persze az alapanyagok. Negyedik képünkön viszont már egy Tiszán ringó úszóház látható 1933-ból. Simán ellaknánk benne. Mai utolsó képünkön pedig a téli Gizella térre kukkantunk be. Még minden békés, pedig már javában zajlik a második világháború, de ekkor a harcok még messze voltak.

Képek annó, a Móra Ferenc Múzeum virtuális kiállításából. Nézzen be hozzánk!

Olvasóink írták

  • 1. eva45 2013. október 16. 12:38
    „Jó nézni ezeket a képeket!
    Jaj de régen volt nekem is olyan piros papucsom!”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hatvanas, ötször

A Móra Ferenc Múzeum virtuális kiállítótermében ma újra a hatvanas évekből mutatunk öt képet. Szeged arcai és az ópusztaszeri pártkongresszus a mai kínálat. Tartsanak velünk: képek annó. Tovább olvasom