 |
Tomas Venclova
Megállj, megállj! A mondat már szilánk
Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
A hajnal s háztetők határosok.
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
Lassulva leng a rézkorong tovább,
Ellensúly-ólom rajzol padlatot.
Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
Tervrajz ragyog hűlt helyeden, világ,
Visszaverik tükör-sivatagok.
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
Zárják a rabra zárkaajtaját,
Zónapalánktól vérzik égi bolt.
Megállj, megállj! A mondat már szilánk.
Tér-törmelék, idő morzsái ránk
Terülnek és borulnak búramód.
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
Mi arcunkhoz simult, mind messze szállt,
S nem állnak ágyunk mellé angyalok.
Megállj, megállj! A mondta már szilánk.
Hó hablatyol, kontrázik rá a láng.
Óda a városhoz
Nem hagyhatlak el téged,
Bár el kell hagyjalak,
Kioltom, mint a mécset,
Köves utcáidat,
A mész havát a tornyon,
A kátrányos homok
Pöttyeit, és kioltom
Lelkem, ha még lobog.
Elporlad, szertehullván
A kő, akár a rög.
Sötéten zúg a hullám
A lőtér-éj mögött.
Ölel határtalan tér,
S Özönvíz óta fúj
Notus és Aquilo mély
Vizek felett vadul.
A kristályló halál, a
Sós mélységek fölött
Úszik tüzek magánya.
S a teátrum előtt
Elúszik autók ezre,
Hidak traverzei,
S döngetik álmom egyre
Holt erdők léptei.
Az Oriont se láttam,
De tajték fénye gyúlt,
Felleg-harmóniában
Ajándék ez az út.
Fa ráng a sziklaszélen,
Mint idegtől a hús.
Körtáncot jár az égen
Aquilo s Eurus.
Eltűnsz-e vagy megáll a
Tekintet képeden?
A végső villanásra
Vár pislogó szemem.
Az öröklét borít majd,
De még velem van, itt,
Vonzása falaidnak,
Türelmes kertjeid.
Babér se és erőd se -
Kopott útpadka és
A mágneses mezőbe
Lopódzó fűnyi rés.
Vízcseppé porladó űr
Kopog a fejemen.
S dúl Boreas, az őrült,
Neve-sincs hegyeken.
Megismétli a nyers lég
Fény-rohamát a fű.
Úrrá lész, vagy az emlék
Sötétjébe merülsz?
Enpusztulásod néz rád -
S szád, bűnökkel teli,
levegőd maradékát
sóváran nyeldesi.
Közeledik a szikla,
Utcán idő zubog,
Óvjon meg Aeolus, ha
Az Isten eldobott.
Baka István fordításai
|
Joszif Brodszkijról írtam legutóbb, s az emigrációba kényszerített orosz-zsidó költő után most egy litván emigránsnak, Tomas Venclovának kell következnie. Ennek oka nemcsak hasonló életpályájukban keresendő (Brodszkij 1972-ben, Venclova 1977-ben hagyta el a Szovjetuniót), hanem - és elsősorban - a kettejüket összekötő, számos tanulmánnyal és egymásnak ajánlott verssel dokumentált barátságban, amelyet talán a Goethe-Schiller és Petőfi-Arany barátsággal együtt tárgyalnak majd a jövő század irodalomtörténészei.
Tomas Venclova 1937-ben született a litvániai Klaipedában, a Balti-tenger partján. Apja szomorú szerepet játszott a litván függetlenség elvesztésében - a sztálini agresszió nyomán (1939) létrehozott "szocialista" szovjet köztársaságban a kultuszminiszternek megfelelő posztot töltött be. Ám a fiú az apparátcsik-csemeték szokásos útját járta: 1956-ban, a magyar forradalom hatására, szembefordul az őt addig a tenyerén hordozó rendszerrel, egy évre ki is zárják a vilniusi egyetemről, amelynek korengedménnyel már három éve hallgatója. A magyar 56 hatása tette ellenzékivé a költőbarát Brodszkijt és annak egész nemzedékét is; ez Brodszkij Venclováról írott tanulmányából derül ki - számomra pedig az, hogy mi nem is sejtjük, és bizonyos politikai erők igyekeznek elhomályosítani (jobbról is, balról is) a mi 56-unknak az egész közép-kelet-európai térségre gyakorolt hatását! Venclova az egyetemi évek után az irodalomnak szenteli magát: tanít, újságíróskodik, fordít, hosszabb ideig él Leningrádban és Moszkvában, megismerkedik Borisz Paszternákkal és a "kikerülhetetlen" Anna Ahmatovával, s barátságot köt - természetesen - a még ellenzékibb, még üldözöttebb Joszif Brodszkijjal is, akit öt évvel annak kiutasítása után követ Amerikába. Húsz év alatt egyetlen verseskötete jelenhet meg (a hetvenes évek elején), mert egyre nyilvánvalóbbá válik a polgárjogi mozgalomban játszott szerepe, amely - Brodszkij szerint - "időnként mellőzte a józan megfontolást". Talán kivívott költői rangjának és persze családi kapcsolatainak köszönhette, hogy a mozgalom szétverése után nem lágerben találta magát, hanem az USA-ban, ahol ma (1992-ben - a szerk.) a Yale Egyetem orosz irodalom professzora. Az utóbbi években megfordult az átalakuló Közép-Európában, Magyarországon is, - hazamegy-e függetlenné vált hazájába? erről még nincs biztos értesülés...
Bojtár Endre, a közép-kelet-európai irodalmak legtájékozottabb ismerője, hazánk jövendő - már kinevezett - baltikumi nagykövete állított össze, saját nyersfordításai alapján, egy vékonyka kötetet Tomas Venclova verseiből, még 1990-ben, amikor úgy tetszett, Venclova lesz Kelet-Európa új Nobel-díjasa. A Nobel-díj nem jött be, de a kötet összeállt, s ebben némi szerepem nekem is volt, - most én is izgatottan várom, megjelenik-e a piaci szabadság (én inkább zsarnokságnak nevezném) körülményei között? Ha igen, "megcselekedtük, amit megkövetelt a haza" - közös hazánk: Közép-Kelet-Európa.
Megcselekedtük, de kinek? Radnóti szavai jutnak az eszembe: "...van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?" - Venclova olvasóinak érteniük kell ezt is; nem feltétlenül a hexametert, hanem az antikvitás, az európai humanizmus szellemét, amelynek sok köze van Horatiushoz, Goethéhez, de semmi a kalasnyikovokhoz és a csetnik vajdákhoz...
1971 decemberében - igaz, nem Litvániában, hanem Észtország fővárosában, Tallinban - cipőmet levetve, belegázoltam a Balti-tenger hideg, sós hullámaiba, - egy kortyot talán ittam is belőle... Egy korty Baltikumot kínálok most: Tomas Venclova sós hullámokként áradó verssorait...
Baka IstvánDélmagyarország, 1992. február 29.
11°C
Hozzászólok! 
