Újraolvasva a Nobel-díjas latin-amerikai író 1968-75-ben írt, nálunk - Dely István remek fordításában - 1978-ban kiadott regényét, elámultam a mű korábban észre sem vett aktualitásán. S most nem a remekművek örök időszerűségére gondolok, hanem arra, hogy e távoli, számunkra egzotikus világban játszódó történetnek igen sok mozzanata a közelmúlt közép-kelet-európai történelmébe is beleillik, s hogy a dél-amerikai diktátorok tucatjából összegyúrt, százötven évig élő és uralkodó tábornok legendássá, egyben abszurddá növesztett alakja a mi nemrégiben letűnt főtitkár-diktátoraink vonásait is magán viseli. Ahogyan elindul - analfabéta katonatisztként, és ahogy - vetélytársaival fokozatosan leszámolva - eljut a hatalom örömtelen csúcsára; ahogyan puritán öltözékét - a rangjelzés nélküli vászonuniformist - élete végéig megtartva, mérhetetlen vagyont halmoz fel maga körül, de ennek élvezetét átengedi környezetének - Sztálint idézi fel bennünk; a kitüntetések, címek szorgos gyűjtögetése és az, hogy szenilitása mélypontján már csak az alantasai által gondosan megszűrt információk jutnak el hozzá - Brezsnyevet; hogy a terror alkalmazását mindig egy hű kiválasztottra bízza, s amikor a nép elkeseredése a lázadás határára jut, a végrehajtót bűnbakként áldozza fel, egyszerre juttatja eszünkbe az államvédelmi miniszetereit ugyanilyen rendszerességgel elzavaró Ceauşescut, és ismét Ceauşescut az a rövid életszakasz, amikor a tábornok-elnök egy elrabolt apáca személyében feleséget vesz maga mellé, s az asszony féktelen mohósággal veti rá magát a boltokra, piacokra, s akárcsak Elena, ő is a "kormányhoz" küldeti a számlákat... S a tábornok egyre sűrűsödő magánya, a hatalom legbelső szentélyeibe való fokozatos visszavonulása; az, hogy élete őszén már csak felsőbbsége látszatához ragaszkodik, de ahhoz foggal-körömmel; hogy az emberektől megundorodva a teheneihez, tyúkjaihoz menekül - akad-e köztünk, aki nem Kádár János végnapjaira gondol? S "kádári" az észak-amerikai tengerészgyalogosok pökhendi megszállásának megideologizált elviselése is; amely - a távozásuk után - remek alkalmat ad a néppel való összekacsintásra: minden, a megszállók által barbárnak talált népszokás újraengedélyezésére. (Nálunk erre a megszálláson belül került sor.)
Amiben Márquez regényhőse leginkább eltér a mi tegnapi zsarnokainktól, nem a hatalomgyakorlás módozataiban, hanem a tábornok mértéktelen - latin - férfierejében keresendő. Fénykorában ágyasok százait tartja palotájában, s közülük a déli szieszta órájában mindig találomra választ ki egyet, hogy "sietős férji lihegéssel" kielégítse vágyát, s aztán csalódottan menjen a dolgára. A mi vezetőink többnyire fatökűek voltak - nem véletlen, hogy népeiket is általában másokkal erőszakoltatták meg a "testvéri segítségnyújtás" jegyében.
Persze, Márquez regénye sokkal több rétegű, mint ami ebből a hevenyészett aktualizálgatásból kiderülhet. A trópusi őserdők burjánzását idéző, figyelmünket a véghetetlen körmondatok liánjaival megkötöző stílus - itt egy, az író által először és utoljára alkalmazott fogással: a mondat közbeni narrátorváltással, egy különös, de követhető nyelvi polifóniával párosulva - hadd nyerjen épp csak említést -, ám az sem lenne becsületes, ha erre a látszólagos nehezen-olvashatóságra nem hívnám fel a figyelmüket. S maradjon tárgyalatlan az a csodálatosan kidolgozott nőtipró-férfiszűz kettősség is, amely a pátriárka jellemrajzán végigvonul - a dúvadságtól a cukrosbácsivá süllyedésig!...
Egy híressé vált kifakadás villan fel bennem a rendszerváltás évéből: - "Ezek itt azt hiszik, hogy itt rövidesen Ausztria lesz. Hát nem - Urugay lesz vagy Honduras!" - Próféciának hatnak ma ezek a szavak. Hogy el tudjuk helyezni magunkat a változások után, olvassuk a "szakirodalmat", a latin-amerikai írókat: a perui Llosát, az argentin Borgest, a kubai Carpentier-t és mindenekelőtt a kolumbiai Gabriel García Márquezt, aki Nobel-díját - hazája szokásainak megfelelően - hófehér díszruhában, kezében rózsaszálat tartva vette át. A hangszórók ugyanekkor - az ő kívánságára - Bartók Concertóját sugározták. Nekünk - magyaroknak - szólt ez a gesztus? Nem hiszem - inkább a bartóki egyetemességnek, amelyhez annyi közünk van (de annyi biztosan!), mint az osztrákoknak Mozarthoz. Mégis - emiatt is - szeressük másoknál is jobban és olvassuk a Száz év magány, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, a tavaly megjelent Szerelem a kolera idején, és - nem utolsósorban - A pátriárka alkonya szerzőjét, a mágikus realizmus megteremtőjét, századunk egyik legnagyobb és legérdekesebb íróját!
Baka István(Délmagyarország, 1991. október 21.)
11°C
Hozzászólok! 
