Szeged - delmagyar.hu

Szergej Jeszenyin Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Rab Zsuzsa fordítása

Szergej Jeszenyin (1895-1925) Rjazanyba való - ez Oroszországnak éppen olyan jellegzetes vidéke, mint Magyarországnak a Hortobágy -, s a rjazanyi táj: kurgánok, nyírligetek, folyóparti füzesek, az európai Oroszország legszelídebb tájai végtelenített filmként vonultak körbe-körbe a költő képzeletében, akkor is, amikor már elhagyta paraszti környezetét, és Péterváron az irodalmi szalonok kedvence lett. A félárva Szergejt módos (bolsevik terminológiával: kulák) nagyapja nevelte, neki köszönhette, hogy tanítóképzőbe, majd egy moszkvai népfőiskolába került. 1915-ben Pétervárra ment, és jelentkezett a kor legnagyobb és legtekintélyesebb költőjénél, Alekszandr Bloknál. Blokot megdöbbentette a parasztfiú verseinek frissessége, tisztasága, gazdag és vonzó képvilága - a patriarchális orosz falunak az ő "birtokosnemesi" szívéhez közelálló idealizálása, ezért lelkesen támogatta a nála másfél évtizeddel fiatalabb új tehetséget. A húszéves Jeszenyint elkapatja a korai siker, népszerűség - nemcsak megtestesíti, öltözködésével, viselkedésével el is játssza a parasztköltőt, önpusztító italozásai is ekkor kezdődnek, de költőként nem reked meg és nem roppan bele a népszerűségbe - ekkor még nem. A forradalmat hol elutasítja, hol lelkesedik érte (forradalmi verseia leggyengébbek mindabból, amit írt), néha igyekszik kihasználni az új hatalom által felkínált lehetőségeket. (A rosszindulatú, de nagyon nagy író, Bunyin szerint azzal szédítette a lányokat: "Ha jó leszel hozzám, elviszlek a Csekába, és megmutatom, hogyan végzik ki az ellenforradalmárokat.") Hol a régi falut siratja, magát a "falu utolsó költőjének tartva", hol a "kocsmás Moszkva" ivászataiba süllyed - egyben villoni mélységekbe is -, hol meg a "szovjetek országát" próbálja megénekelni, nem túl meggyőzően - a verses plakátokat maszatoló Majakovszkij ehhez jobban ért. Isadora Duncannal - a kissé már koros, világhírű táncosnővel - kötött botrányos házasságát karikatúraszerűen, de elfogadható hitelességgel ábrázolja a nálunk is játszott angol film, az Isadora (a csodálatos Vanessa Redgrave-vel a főszerepben). Jeszenyin 1923-ban vette el Isadorát, aki akkoriban mozgásművészetet oktatott az orosz proletár- gyerekeknek (az éhhaláltól mentve meg azokat, akik a csoportjába kerültek), s a duhaj poéta külföldre - Amerikába - is követte asszonyát. Kapcsolatuk ott ment tönkre - a rjazanyi tájak szerelmese képtelen volt felhőkarcolók közt élni. Inkább hazajött - kötött még egy sikertelen házasságot Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevnával, s az új kapcsolat kudarcából ismét az ivásba menekült. 1925. december 23-án Leningrádba utazik, miután Moszkvában már mindenkitől elbúcsúzott. Mindenki azt hitte: új életet kezdeni megy a régi fővárosba. A nyolcvanas években - közfelháborodásra - lebontott Angleterre Hotel-beli szobájában saját vérével írta meg búcsúversét (ezt a színpadias gesztust igazolta, ami bekövetkezett utána), majd ereit felvágva, felakasztotta magát - biztosra ment. Arca még könnyben ázott, amikor megtalálták - így szól a legenda.


Amikor a hetvenes évek elején a Szovjetunióban jártam, meglepve tapasztaltam Jeszenyin népszerűségének már-már giccses jeleit: bekeretezett, pipás fényképét, fába égetett portréit árulták minden utcasarkon. Kultuszával a hivatalos Lenin-kultuszt kívánták ösztönösen ellensúlyozni? Vagy valóban ennyire mindenki költője lett? (Hiszen még a bűnözők is Jeszenyin-idézeteket tetováltattak önmagukra.) Vagy ebben a kispolgár deviancia iránti örök nosztalgiája fejeződött ki? (Mint nálunk az Adyt alig olvasók között az iszákos szoknyavadász kultuszában?) Ez is, az is, és szinte mellesleg az, hogy Szergej Jeszenyin a 20. századi költészet egyik világnagysága. Nálunk elsősorban Rab Zsuzsa műfordításai tették ismertté és a legkedveltebb orosz költővé. Mártíriumában az alkoholnak legalább akkora szerepe volt az összeroppanásban, mint az egyre faluellenesebb szovjetizálódásnak; a költő otthontalansága önmagában - a saját művészi világából való kiszorulásban - kezdődött, az elpattanó idegeket ő maga feszítette túl... de minek erről beszélni? Aki verset ír, önmagát égeti - szép csendesen, idejében lecsippentett kanóccal, mint Goethe vagy Arany János, vagy mindkét végéről, rohamosan fogyva, mint Jeszenyin és József Attila.

Mi lett volna Jeszenyin sorsa, ha megéli a harmincas éveket? (Hiszen még a "szovjet" Majakovszkij is kilépett a buliból 1930-ban.) Ha tanúja lesz az erőszakos kollektivizálásnak, milliók éhhalálának a lesöpört padlású falvakban, a "kulákok" legyilkolásának, táborba hurcolásának? (Az ő fia is koncentrációs táborban tűnt el.) Talán idejében írta le a tulajdon vérével: "nem új dolog meghalni a földön,/ és nem újabb, persze, élni sem."

Baka István
(Délmagyarország, 1991. november 9.)