Szeged - delmagyar.hu

Petri Csathó Ferenc Aranytorony, gombbal Hatéves vagyok Utazunk Tenyérnyi rácson át a leplombált vagonból látom egy torony arany gombját Látom már mindörökké Ha tudnék már fütyülni félelmemben fütyörésznék ahogy a bölcselet egyetemi tanára aki a vagon sarkában vizel A himnuszt fütyörészgeti Végtére e z jogában áll. 1980 Zárt tárgyalás A Názáreti halála után kiderítették: mindenért minket terhel a felelősség minket: az ácsot és a szögkovácsot Bírák halnak bírák születnek állunk előttük - bűnösek vagyunk - nincsen pecsétes papírunk a keresztet s szöget megrendelőktől Nyárközépi kert elébb a jósok üveggömbje aztán minden ablakszem eltörött csak az ablakléc keresztfája maradt meg ép és néz a satnya kertre mögötte állsz a Nap helyett lobogsz üres kályhádra sál tekerve kívül a nyárközépi kert szegények pőre szilvafái közöttük szálldogál a szép jövő ígérete hamis aranyfüst leng akár a pára a kertben is keresztfa áll valójában madárijesztő csak nem telik neki ruhára 1989 A sárga sál Novák Andrásnak A legbelül (nem látható) a legbelül: a tér: idő és rétegek elképzelt hagyma héja :sem élet sem halál: a nincs van legbelül a kívül (ami látható) Petri Ferenc a sárga házban fázik torkán csomóra kötve sárga sál (a másik:én:belül) Petri Csathó Ferenc aki kezében az utolsó hagymahéjjal e vers zengő csöndjében ül savanyú bort iszik pipázik nem látható mivel (talán) pipál lehet, hogy Petri Csathó Ferenc nincs is az is lehet hogy ő a sárga sál 1989 Eső Boncz Pistának Most egyedül mint névkártya egy nyithatatlan ajtón sötétben és magányosan magányom (fertőző lehet?) menekül tölem minden (el) ahogy a levelek villámsújtotta fáról (bezárom hát magányomat a versbe most hadd sírjon ott zárójelek között amíg világol) Az esernyőm se kell most senkinek pedig most ázik ázik a világ minde lucskos vizes és katatón : de tán (talán éppen e versben itt) van még valahol egy száraz faág s a vers legmélyén képzelgő faágon ott függök én mint madzagon az ón - lábam leér az elfolyó időbe Most egyedül Most ázik a világ S a vers legvégén kilógok belőle 1989

Amikor 1967-ben Szegedre kerültem, még itt újságíróskodott a később szédületes karriert befutó Veress Miklós, fel-felbukkant Szepesi Attila, de a város költője - legalábbis a fiatalok számára - ő volt: Rike, azaz Petri Csathó Ferenc, akit a futballpályákon éppúgy számon tartottak, mint a lánykollégiumokban. Ő szervezte az Éva-presszóbeli költői esteket, amelyekért honorárium nem járt (egyszer még a kávémat is csak úgy tudtam kifizetni, hogy elszaladtam kölcsönkérni a közeli kollégiumba), de sokunk számára az első szereplési lehetőséget - mintegy a költővé avatást - jelentették. Rike ekkoriban tele volt életerővel, az én állandó félszegségemmel szemben ő volt a megtestesült magabiztosság, nem is vártunk mást, mint hogy a nemzedékünkből először az ő kötete fog megjelenni. Az a könyv azóta is késik, miközben a vele egyívásúak, sőt, a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabbak is tucatnyi kötetet adtak ki, nem mintha sokkal többet írtak volna (és - tegyük hozzá - nem mintha jobbat írtak, írtunk volna). Csak éppen volt valami Petri Feri harsogó jókedve mögött, amiről nem tudtunk vagy nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, s amit egyetlen szóval lehet megnevezni: Ebes. Ide, a hortobágyi Ebesre telepítették ki a Petri-családot 1952-ben, itt élte át hat-hét éves gyerekként a Rákosi-korszak minden iszonyát és nyomorúságát, innen tért vissza X-es - azaz osztályidegen származású - gyerekként; még középiskolába sem vették volna fel, bár kitűnő tanuló volt, ha nem nyer meg egy országos úttörő bajnokságot - futóként, s a súlyzózások és a betonpályán folyó futóedzések miatt ment tönkre a gerince harmincéves korára. Ebes, más szóval a félelem. Hogy bármikor leinthetik, visszaküldhetik az utolsó padba, hogy bármikor kétségbevonhatják nemcsak a tehetségét, hanem a szóláshoz, a létezéshez való jogát is. Ebes miatt nem mert az első visszautasítás után kötettel jelentkezni többé (pedig hány ilyet megértünk mi is, szerencsésebb vagy csak kitartóbb pályatársai!), Ebes miatt vállalt munkát a két szegedi napilap közül a sztálinistább szelleműnél, s írta a vezércikkeket maga is április 4-ére, október 11-re. A kitörési kísérlet - a szolnoki rádiónál töltött évek - után már a másikhoz tért meg rovatvezetőnek, s úgy tetszett, beilleszkedett, költői ambícióiról lemondva - de a versírást (s méghozzá milyen remek versek írását) nem hagyva abba, élte az elvtársakkal komázó vezető újságírók életét, egészen addig, míg egyszer - igaz, két nagyfröccs után - jól be nem olvasott Győri elvtársnak, amikor az már nem volt olyan nagyon nagy elvtárs, de ahhoz még elég nagy, hogy Rike röpüljön... Ez már a nyolcvanas évek közepén volt, a nagy szélcsend, a szenilitásba fulladó nyitási kísérletek idején, amikor egy versért még folyóiratot lehetett betiltani, de ilyesmitől már senki sem ijedt meg, legfeljebb a betiltók. Barátai ekkoriban ismét megkeresték Rikét, állítsa már össze azt a kötetet, vagy legalább adja oda a kéziratokat, majd ők összerakják, talpalnak vele. Rike nem mondott nemet, sőt, megköszönte a segítséget, azt ígérte, egy hét múlva hozza a kéziratot. De Ebes nem engedte, ismét nem engedte; a Gulyás-testvérek filmjében elhangzott, erről szóló torokszorító vallomás sem került a filmbe. És közben a betegségek, a magánéleti válságok, a munkahelyek közti hányódás, végül a rokkantnyugdíj nyomorúságos menedéke. A másik Petri (Petri György), aki miatt az anyai Csathó nevet fel kellett vennie, közben diadalmasan visszatért belső emigrációjából, alkohol-roncsolta szervezettel is sorra adta ki a könyveit, melyeknek könyvtárnyi irodalma keletkezett, Rikénél meg maradt az évi négy-öt vers a Tiszatájban, olykor a Kortársban, legteljesebb versgyűjteménye ma is az 1979-ben kiadott szegedi antológiában, a Gazdátlan hajókban olvasható. Él tovább a "vidék vidékén", írja végletekig lecsupaszított nyelvű, atommag-tömörségű verseit, és közben már felnőtt fia - az őt példaképnek tekintő Petri Vereb Gábor - pályafutását egyengeti. Tanúja voltam egy közös fellépésüknek - torokszorító volt az is.

Mit kívánhatnék Petri Csathó Ferenc sok vihart kiállt hajójának, összegyűjtésre, kiadásra való életművének? Egy csendes öblöt, termékeny, nyugodt éveket és a kötetet - a KÖTET-et - de most már igazán - mindannyiunk örömére, vigaszul az elvesztett-elvett évekért.

Baka István
(Szegedi Rádió, 1993)