Szeged - delmagyar.hu

Arszenyij Tarkovszkij Nagymosás Marina a tálra hajol. Gőg fortyog a vízben, a habja Két szorgos karja alól Szétfröccsen a szürke falakra. Kicsavarja a tiszta ruhát. S tárt ablak előtt, kiterítve Hűs vásznait, áll.                         A világ Hadd lássa keresztre feszítve. Gép búg a magasban, a tál Habzó vize megremeg, és a Tetőn felüvölt a halál Zord hirnökeként a sziréna. Száradnak az ablak előtt, Négy arsin hosszan a szürke Ruhák.           S ő áll csak a zöld, Tómélyi homályba merülve. Két hónap, amíg makacsul Nem adta magát meg a Káma Partján, de a végzet az úr, S kötelet hurkolt a nyakára. Árnyak közt árny vagyok Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja, S az élők álmait zavarva, visszatér Az út rögeire, s élő vizet remél. Mint első, tört hajó az óceán öléből, Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből, A lépcső legmagasb fokára úgy jutok, Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog. S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság, S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk Némán a föld alól, és kövekből rakott Szempárja könnytelen, s tekintete halott?... Az első együttlétek Ha együtt voltunk, minden egyes óra Ünnep volt, istenültünk összeforrva, S nem létezett a földön más. Merész S madártoll-könnyű voltál, szédülés Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a Lépcsőn, fokokat átszökellve, és Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra, Hová mint tükrön túli tájba lépsz. Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad A kettős szárnyú szép oltárkaput, S az éjszakában meztelen sugárzott Szentséged, és lassan reám borult, S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" - Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod Áldásommal zavarni: kozmoszod Pihent, s az asztalról az orgonákat Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt, S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt Derengés kékje és nyugalma hullt. S egy kristálygömbben csillogott a tenger, Hegység magaslott, lüktetett a fény Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben Te tartottad, a trónon alva, csendben, És - istenem! - enyém voltál, enyém. Felébredtél, s a hétköznapi szónak, Ahogy kimondtad, új fényt adva, már A nyelvet is varázskörödbe vontad, A mondatok felzengtek és lobogtak, S az a szó: te, azt jelentette: cár. Mindent megmásított kezed varázsa, A tárgyakat - a kancsót, tálat is, Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa, A rezzenetlen, érchomályú víz. Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz. Mint szirmait, a nagyvilág kitárta A városok csodás virágait. A gyógyfüvek lábunk elé hevertek, S minden madár fölöttünk szállt, s követtek A folyóban cikázó halrajok, Előttünk még a mennybolt is kitárult. A sors már őrültként loholt utánunk, S kezében borotvát szorongatott. Baka István fordítása

Verseivel fia, Andrej Tükör című filmjében találkoztam először - gyenge, félig vagy egészen nyers fordításokban, így semmi hatást nem tettek rám. A kiváló szegedi orosz irodalomkutató, Szőke Katalin (ideje az ő nevét is leírnom, olyan sok mellőzött orosz költőre hívta fel a figyelmemet) adta kezembe Arszenyij Tarkovszkij 1982-es válogatott kötetét: beleolvastam, ésrögtön megcsapott a nagy költészet sztyeppei szél-lélegzete:

"Ha együtt voltunk, minden egyes óra / Ünnep volt, istenültünk összeforrva ...", és "Midőn fenyők alatt, mint kényszerűzte rab / Vonszolta összetört tagjaimat a lélek..." - el is határoztam, hogy kötetnyi verset fordítok tőle, amint lehet, amint találok rá kiadót, mert akkor - 1983-ban - még reménytelen vállalkozásnak tetszett egy, a hatalom által el nem ismert orosz költőtől kötetnyi verset kiadatni Magyarországon.

Néhány év múlva beköszöntött a "glasznoszty", amely a Szovjetuniót nem tudta megváltani, de a fiókok titkos rekeszeiben bujkáló kéziratoknak megváltást hozott, és előtérbe állított jó néhány, bár nem tiltott, de háttérbe szorított jelentős alkotót. Közéjük tartozott az 1907-ben született Arszenyij Tarkovszkij is, fiatal költőként Marina Cvetajeva utolsó moszkvai hónapjainak tanúja, akit később Anna Ahmatova legjelentősebb kortársai közé sorolt, s aki első kötetével 55 éves korában, 1962-ben jelentkezhetett - abban az időben, amikor filmrendező fia első sikereit aratta. (Az én fordításkötetem 1988-ban jelent meg az Európa Kiadónál.)

Személyesen sohasem találkoztam a költővel - 1989 júniusában, amikor végre rászántam magam egy moszkvai útra, megérkezésem után tudtam meg, hogy már egy hete halott. Fiát, az emigrációba kényszerített Andrejt így is túlélte - egy tévéinterjúban láttam, amint elsírja magát a magyar riporternő Andrejre vonatkozó kérdésére. Miért nem kellett a szovjet hivatalosságnak ez a szelíd lelkű, politikától tartózkodó költő, aki közép-ázsiai költők tucatjait ültette át oroszra, s aki ráadásul még háborús hős is volt - fél lábát a Moszkva alatti harcokban vesztette el -, ki tudja ma megmagyarázni? Talán Cvetajevát idéző-sirató versei miatt? Vagy mert nem állt be a dicsőítők karába? Mások - Paszternák, Ahmatova sem, igaz ők túl nagy tekintéllyel rendelkeztek ahhoz, hogy - egy-egy dühödt kampányt kivéve - teljesen elhallgattassák őket. De talán éppen miattuk büntették a később jöttet, a még névtelen "tanítványt" - s amikor szóhoz juthatott, Jevtusenkóék hangoskodó nemzedéke háttérbe szorította az ő férfiasan zengő, de halk hangját. "A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én" - írja önmagáról, s művei valóban az intim szféráról vallanak, a lélek belső tájain kalandoznak, rokonainak az erdő fáit, a halálra űzött vadakat, az éjszaka életre kelő, lázadozó tárgyakat tartja, verseiben a holtak lelkei bolyonganak, a halhatatlanságot az emberi emlékezet jelenti számára.

Élete utolsó hónapjaiban ő, az örök mellőzött, az orosz költészet pátriárkája lett, s hirtelen elismertetését, megkésett hírnevét nem fia rehabilitásának köszönhette, mint ahogy sokan gondolták, hanem annak a csöndes, könnytelen férfias keserűségnek, amelyet lírájával megteremtett. Andrej Tarkovszkij egyik leghíresebb filmje, amelyben az apa alakja nem, de versei többször is felbukkannak, a Tükör címet viseli.Tükör volt Arszenyij Tarkovszkij költészete is - kicsit homályos, enyhén görbülő tükör, amelyben a távoli dolgok jobban látszottak, mint a közeliek, de hűséges tükre volt az emberségét a szovjet korszakban is megőrző orosz értelmiségi lelkületnek, amely az új Oroszország legnagyobb reménysége.

Baka István
Délmagyarország, 1992. január 18.