Szeged - delmagyar.hu

Vlagyiszlav Hodaszevics Naplómból Fülsértő minden földi hang, S a fény is elviselhetetlen, Akár a fog a megdagadt Ínyből, kibújna már a lelkem. Kibúvik - és mindjárt vadul Ledobja nyűtt burkát a sárba. Ezerszemű - az éjbe hull, De nem e szürke éjhomályba. És engem itt hagy fekve, mint Bankárt, apacs-késtől lerogyva - Sebem szorítva rángani S üvölteni világotokban. 1921. Parafadugócska Parafadugócska, véged! Az erős jód lett a veszted! Így emészti el a testet észrevétlenül a lélek. 1921. A titokzatos Maya fátylát A titokzatos Maya fátylát Nem lebbentheti föl kezem, De látom a csodák világát Tükröződni a szemeden. Felfoghatatlanul vegyülhet ott utca s szerelmi varázs: Lángnyelvei éteri tűznek S egyszerűen - az olvadás. Ott fénylő kozmosz jön világra A pillák függönye alatt. Forog és kivirít, akár a Bicikliküllők csillaga. Ballada Magamnál nem vagyok soha, Téboly kerülget engemet, Ha terhes asszonyával a Félkarú a moziba megy. Angyaltól kaptam lantomat, A világ áttetsző nekem, - Ám ő szájtátva jót mulat Charlot-idétlenségeken. Miért vonszolja éveit, Ily nyomorult hogy is lehet E békés, jámbor férfi, míg Ingujja üresen fityeg? Téboly kerülget engemet, Ha terhes asszonyával a Félkarú hazafele megy A mozi után, éjszaka. Korbácsomat előveszem, Üvöltve megsuhogtatom, S az angyalokat elverem, S az angyalok a drótokon Keresztül szállnak ég fele, Mint Velence köveiről Fölvert galambok serege A kedvesem lába elől. Ekkor, levéve kalapom, Megállok a rokkant előtt, Ingujját lágyan megfogom, S ily szókkal szólítom meg őt: - Pardon, monsieur, ha a pokol - Fogad be majdan engemet, - Hol dölyfös lelkem meglakol, - Míg ön nejével fenn lebeg - A mennyekben, s szemléli, hogy - Milyen siralmas itt, alant, - S hall sok csodás, szép dallamot, - S hó-szárnyai sugárzanak, - Akkor a hűs magasból egy - Tollat dobjon le énnekem: - Mint hópehely, hadd ülne meg - Lángok-perzselte mellemen. A félkarú előttem állt, Egy csöppet elmosolyodott, És már nejével messze járt, Nem is emelve kalapot. Baka István fordítása

Vlagyiszlav Hodaszevics (1886-1939) egyike a 20. századi orosz líra elfelejtett, illetve a korábbi szovjet kultúrpolitika által feledésre ítélt nagyjainak. Ennek oka nemcsak az, hogy még az első nagy kiutasítási hullám előtt - 1922-ben - elhagyta hazáját (a kiutasítandók listáján ennek ellenére szerepelt a neve), hanem az is, hogy "lelkileg független" művészként a politikai emigráció számára sem vált igazán érdekessé. A vele egyidőben feltűnt Gumiljovot (szerepelt előző sorozatomban) igazságtalan, szörnyű vége megtartotta a "külső" és "belső" olvasók emlékezetében, így művészi rehabilitációjára is előbb kerülhetett sor; Hodaszevics újrafelfedezése az orosz irodalmi életnek is adóssága még, bár összegyűjtött versei már megjelentek 1989-ben.

Hodaszevics - a nevéből kiderül - lengyel származású, de családja, bár könyvespolcán Miczkievicz mellett sorakoztak Puskin kötetei, már az ő születése idején orosz kultúrájú volt. A tehetséges fiú gimnazistaként robbant be az irodalmi életbe (mint emigrációbeli társa, Marina Cvetajeva), ugyanakkor később huszonévesen kiadott első két könyvét is megtagadta. A szimbolizmus diadala idején jelentkezett - már akkor klasszicistaként, s az orosz költészet klasszikus - gyerzsavini-puskini - hagyományait érezte magáénak mindvégig; legjelentősebb esszéi is Gyerzsavinról és Puskinról szólnak. (Aki a hatvanas években tanult oroszul, emlékszik talán arra a kis olvasmányra, amely az öreg udvari költő és kamaszként is villogóbb tehetségű "utódja" találkozását meséli el - mintha Kazinczy ölelné keblére a siheder Petőfit...) Hodaszevics lírájában igen korán megjelenik az a "hádészi hűvösség" (az antik alvilág hűvössége), amely egész életművét áthatja, s amely magas fokú virtuozitással társul még otthon, a forradalmat követő években megjelent köteteiben. Ezek a versei a szellem emberének a háború és a forradalmak végzetszerű barbarizálódásával való szembenállásáról vallanak egy pártosságtól mentes, igaz humanizmus nevében. Ha Hodaszevics líráját összevetjük Gorkij egykorú, korántsem forradalompárti cikkeivel, nem tartjuk rejtélyesnek a nagy "proletáríró" és a nagy "dekadens" húszas évekbeli, emigrációs barátságát.

A költő 1922-ben Berlinbe távozott (legálisan, de a kiutasítást csak hónapokkal megelőzve), majd 1925-től Párizsban élt. Utolsó verseskötete több mint tíz évvel a halála előtt, 1927-ben jelent meg, ezután szinte már csak cikkeket, esszéket írt. (Esszéiről még a Nagy Szovjet Enciklopédia is kénytelen volt említést tenni.) Kései korszakának versei meglepik a korábbi, elvont-filozofikus líráját ismerőket. Ezekben válik "szociális" költővé - lírai hősei a megalázottak és megszomorítottak lesznek, a nyilvános vécében onanizáló bolond és a háborús rokkant, a sápadt csaposlány és a gazdagság árnyékában didergő elesettek. De hát a bolsevik forradalom éppen ezeket akarta felemelni! Nem, csak hivatkozott rájuk, s Hodaszevics nagyon jól tudta ezt.

Mi vezetett az elhallgatáshoz? A kilátástalanság érzése, a kielégíthetetlen honvágy? Annak belátása, hogy az élet mindenütt borzalmas, a szép szavak sehol se segítenek? Vagy az, hogy utolsó alkotó korszakában a végső nyelvi pontosságig-egyszerűséghez jutott, amit már csak a némaság követhet (mint Pilinszkynél és Ottliknál a magyar irodalomban)?

Ki tudja? Az életmű így is teljes. Én fordítói munkám eddigi legfontosabb állomásának tartom, hogy valami keveset visszaadhattam belőle.

Baka István
(Délmagyarország, 1992. január 4.)