Délmagyar logó

2017. 07. 22. szombat - Magdolna 20°C | 34°C Még több cikk.

A csillagokban Bubik István

A tragikusan elhunyt Bubik István utolsó interjúja a napokban jelent meg a rá emlékező kötetben.

Bubik István három nagy erő szintézise, s most már örökké az is marad: a férfi, a talpig magyar és a játékos-szerető ember. Nem is kétséges: az a nimbusz, ami körülvette 30 éves korától, mítoszokkal ötvöződik majd, felmegy az égbe, s onnan visszaköszön ránk: itt vagyok veletek.

Egy gondolat bánt engemet...

– Az Új Színházban Bubik István nagy sikerrel mutatta be Ritka magyar című önálló estjét. Azon gondolkoztam, miközben néztem az előadást, hogy a magyar irodalomból – amelyben annyi fantasztikus vers van – mennyire volt nehéz a választás?


– Rettentően, hiszen napokig lehetne sorolni a csodálatosabbnál csodálatosabb magyar költők verseit. Abból indultam ki, amit már hosszú évek óta tudok, csak még nem mertem elmondani; valószínűleg nem érettem meg rá.

– Ez az előadás már egy jó ideje látható, hallható különböző helyszíneken. Tehát az újdonság az, hogy az Új Színház a műsorára tűzte.

– Az igazság az, hogy az igazgatóm, Márta István két évvel ezelőtt, amikor megneszelte, hogy készülök egy önálló estre, fölajánlotta, hogy a kamaraszínházban, fönt a stúdiószínpadon mutassam be, de én megköszönve a felkérést elutasítottam, mert úgy éreztem, hogy először ki kell magamat próbálnom ebben a nagyon kemény műfajban, hiszen nem véletlenül retteg oly sok színész kollégám a...

– Már önmagában a versmondástól is, nemhogy az önálló esttől.

– ... Nem is gondolná az ember, aki ezt nem gyakorolja, hogy mennyire nincsen köze a pódium műfajnak a színjátszáshoz. Kiváló színészekre emlékszem, például Márkus Lászlóra, aki amikor versmondás jött szóba, rettegett, legfeljebb kuplét vagy valami mókás mesét volt hajlandó elénekelni inkább vagy talán elmondani, mert azt mondta, hogy egyszerűen belehalna, mert ő csak jelmezben, partnerekkel, komoly színpadon, díszletben érzi jól magát. És ez valóban így van. Kiváló színészekkel vagyok körülvéve, de egy kezemen megszámolhatom, hogy hányan mondanak közülük verset.

– Azt mondta, régóta érlelgette azt, hogy bizonyos verseket elmondjon.

– Először az Egy gondolat bánt engemet jut eszembe. Minden stúdióban kizárt, hogy van olyan ember, akinek nem volt kötelező megtanulnia pici korában. Rejtély, hogy miért éppen ezt az egyik legkomolyabb férfiverset tanítják gyerekkorban, hiszen ezt kisgyerek csak bemagolni tudja és felmondani, de elmondani nem hiszem. Olyan messzire áll egy kisgyermektől az, amit most már 46 évesen jobban érzek: hogy csak ne valami – nem is tudom, mi a jó szó – betegségben, párnák közt kelljen úgy elsenyvedni, hanem inkább valami akcióban, vagy legalábbis férfihoz méltó kereteken belül sikerüljön az utolsó döfés.

– És mely verset említené még meg?

– 16 éves voltam, talán még fiatalabb, 1974-ben bukkantam rá Esztergomban, ferences diákként a könyvtárban, azóta sem hallottam és láttam sehol senkitől a Csak egy éjszakára című Gyóni Géza-verset. Azt hiszem, ezt Létai Klára ajánlotta nekem, aki felkészített a főiskolai felvételire... Állítólag valami rendszerváltozási vagy rendszerváltoztatási kísérlet történt itt az elmúlt években...

– Állítólag.

– Gyóni Géza nevét ugyanúgy nem hallom azóta sem, pedig kiváló költő. Nemcsak az a kuriózum, ahogy valóban a lövészárokban, a lengyel fronton írta verseit, és ott búcsúzott el a hazájától, családjától, barátaitól, hanem tényleg jó versek.

– Azon gondolkoztam, hogy bárcsak ne lenne olyan aktuális ez a vers, vagy ne lennének aktuális szempontjai. Az önálló estje összeállításában mint művésznek nagyon fontos a haza, a magyarság, a hazáért való aggódás, a hazával való törődés.

– Minden nevelés kérdése. Ez nekem olyan természetes, hogy mikor meg kell magyarázzam, akkor zavarban vagyok és butaságokat mondok. Tehát ez olyan dolog, hogy a Himnusznál föláll az ember s énekli. Tehát, ha ezt meg kell magyarázni, vagy március 15-én miért tűzöm ki a kokárdát, vagy most az ’56-os időszakban, emlékezve az ’56-os forradalomra, miért tűzöm ki ezt a jelvényt... Sajnos megmaradt a nyoma az elmúlt 50–60 évnek, mert Budapesten ebben a forradalmi időszakban, az emlékezés időszakában alig látok jelvényeket vagy erre irányuló gesztusokat, leszámítva a hivatalos hozzászólásokat. Úgyhogy igyekeztem belepréselni az estembe mindent, ami nekem fontos. Ebben benne van a hazaszeretet, benne van a család, benne vannak a nők, a lovak, benne van a dob, benne van a zene, ami erőt ad a hétköznapokban, azt mindet beletuszkoltam.

– Erről is szólt egy rész, hogy a vers, a versmondás mit jelent. Latinovits Zoltánt idézte – mit jelent?

– Nem azért hurcolom magammal, mert divatos ma Latinovits Zoltánnal példálózni, csak tudtam, hogy várakozni fogok kint és töltődök, töltődök, mert egyértelműen mesternek tartom. Kötelező tananyagként ajánlanám a színészeknek, ha tanár lennék. Ő írja le azt, hogy egyértelműen komolyabb és hazafiasabb feladatnak érzi a pódiumművészetet, a versmondást a színészetnél. Én is így vagyok. Magyarországi viszonylatban az egyik legjobb társulatban játszom, kiváló színészekkel, nagy és főszerepeket. Ennek ellenére a versmondás okozza a legnagyobb örömöt. Valószínűleg ezekkel a magyar versekkel tudok legjobban azonosulni, de ezt is kristálytisztán leírja Latinovits az egyik önálló estjének a bevezetőjében, amikor azt mondja, hogy „kérem, könyörgök, hallgassanak a költőkre, mert csak ők tudnak mindent kitapogatni, ami volt, és ami közeleg évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába". Tehát mese nincsen. Nagyon kemény és sokszor kegyetlen ez a felismerés, a találkozás velük, mert a költők, a jó költő valóban nagyon érzi a jelent és a múltat is, és bizony nem mindig vidám dolgokat ír és nem optimista.

– Hát nem. A cím Ritka magyar. Ezt ugyan már biztosan megkérdezték, de hát miért ez a cím?

– Ezt csak népzenészek, néptáncosok tudják. A ritka magyar az egy erdélyi, pontosabban mezőségi táncfajta, kifejezetten férfitánc. A ritka magyart bizonyos területeken például ritka tempónak is hívják, vagy máshol ritka fogásolásnak. Ez a sűrű tempónak a fele, tehát ez egy ilyen kicsit lassú, de rettentő feszes, szinte katonás tempóban nagyon érzelmes nótákat, többnyire szerelmes nótákat fejez ki, fájdalommal telített szerelmes nótákat. Nekem ez a kedvencem. ’83 óta barátkozom a néptáncosokkal, elementáris élmény volt a Honvéd Együttes és a Hegedűs Együttes tolmácsolásában a Magyar Elektrát nézni, hallgatni annak a kísérőzenéjét. Általuk ismertem meg a magyar néptáncot, népzenét, kiváló barátokra és fantasztikus szerelmekre tettem szert, és a végén feleséget is onnan választottam. Tehát én, ha még egyszer megszületnék, néptáncos lennék és pilóta.

– És pilóta.

– Persze, bár félig-meddig így is az vagyok, mert a költők szárnyán repdesek, röpülök, de nagyon irigylem a pilótákat és a néptáncosokat.

– És ezek a néptáncos részek meg a zenés részek is a fénypontjai az előadásnak. A versek között sok Ady-vers, Petőfi-vers is van, Arany János; ilyenkor óhatatlanul adódik, hogy akik nincsenek, egyszerűen nem lehetett már annyi mindenkit ennyi időbe belepréselni, vagy ennek különleges oka van?

– Így is két és negyed óra volt, úgyhogy így is ki kell húznom, nem élhetek vissza a nézők bizalmával. Egy és háromnegyed óránál nem lehet hosszabb, úgyhogy fájdalommal ki kellett húznom pár részt. El vagyunk kényeztetve. Olyan költőink és fordítóink vannak, hogy a fal adja a másikat, valóban rettentő nehéz választani. És még hátravan az érési folyamat. Már tudom most, hogy mi lesz az a vers, amit a szerelmes ciklusban meg fogok tanulni és el fogok mondani. De nem elég, hogy a szöveget rövidesen megtanulom, nem tudom, mikor fog bennem úgy megérni, hogy elő is merjem adni.

– Változik-e egyébként az előadóestnek a szerkezete, tartalma?

– Változik. Ahogy én napról napra változom, hol vidámabb vagyok, hol szomorúbb, fönntartom a jogot a változtatásra, sőt, műsoron belül, ha úgy érzem, hogy elfárad a hangulat, improvizálok, ha úgy érzem, hogy valahogy nem találom az összhangot – s két év alatt meglehetős rutinra tettem ebben szert –, akkor kihagyok egy-két verset és próbálom fölrázni a közönséget, illetve magamat. Ha észreveszem, hogy kisgyerekek vannak a nézőtéren, akkor egyszer csak belevágok egy-két mókás, illetve gyerekversbe, mert tudom, hogy a kisgyerek előbb-utóbb elfárad és elkezd ficánkolni. Ezért viszek magammal varázshangszereket: dobot, dorombot. Tudom, ez nemcsak nekik tetszik, mert a dorombnak majdnem minden népzenében óriási az ereje, egy rettentő ősi hangszer.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Adatforgalmi korlátos ADSL a Matávtól

Lapértesülések szerint februárban vezeti be a Matáv az alacsonyabb havidíjú, de adatforgalmi… Tovább olvasom