Délmagyar logó

2017. 03. 29. szerda - Auguszta Még több cikk.

A japán császárnak is énekelt

Felvették a képzőművészeti főiskolára, ő mégis az éneklést választotta. Érdekli a lakberendezés, a színház, a konyha meg a főzés mégsem az ő világa. Ezzel együtt osztja, hogy az otthon melegét kizárólag a nő teremtheti meg, ami hálás és egyben gyönyörű feladat.

Sebestyén Mártának ezen a héten több száz kis- és nagyobb diák tapsolt a győri Richter Teremben. A szülők közül az édesanya a még élő öt Kodály-növendék egyike, aki népzenekutatónak indult, ám időközben ez a szak a mester nyugdíjba menetelével megszűnt. Azért az indexében olyan nevek olvashatók, mint Bárdos Lajosé, Lajta Lászlóé, Szabolcsi Bencéé, Kodályé. A mama lassan egy férfikart alapíthatna, hiszen a család összesen nyolc fiúunokát számlál.

– Az én zenei neveltetésem bizonyosan már a magzati életben elkezdődött – véli Sebestyén Márta. – Lehet, hogy ezt kicsit misztifikálom. Hiszen elgondolkodtató, hogy miért lehet az, hogy az öcsém és a húgom
ugyanott nőttek fel, mégsem kaptak akkora „dózist", hogy szabályosan
vérükké váljon a zene és a gyűjtés?

A családunkban egyébként sok a pedagógus és a lelkész, és mindenki szereti a muzsikát. Én vagyok az első, aki nem jártam képzőbe, nem tudtam és nem is akartam beleilleszkedni semmilyen tanmenetbe. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy egy gyereknek lehet úgy élményt nyújtani, hogy az valódi nyomot hagy az életében. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok szépet hallottam és örököltem, ami meghatározta a későbbi pályámat.

– A zenepedagógus anya mellett kik voltak még az igazán nagy tanítómesterek?
– Ők az úgynevezett névtelen tanítók. Ide sorolom Gergely Andrást vagy
Erzsi nénit Magyarszovátról. Tőlük lehetett igazán gyűjteni és tanulni, hiszen a hetvenes években hiányzott az úgynevezett népzenei iskola. Így fogtam a gumicsizmát meg a kismagnót – nekem kezdetben ez is hiányzott –, és mentem Somogyba, Palócföldre, Erdélybe, mert ott még a dalokat hiteles forrásból hallhattam, tanulhattam.

Élménymentő örökség

– Nyolcvan évvel ezelőtt Bartók azt mondta, „ez már az utolsó pillanat, mert a népdal kihal". Szerencsére nem teljesen lett igaza. Épp ezért a
küldetésünk ezeknek az élményeknek az átmentése, megismertetése.
Véleményem szerint egyébként amelyik gyerek ezt már kicsi korában élményszerűen érzi, és érti a hangok világát, sokkal boldogabb, nyitottabb felnőtt lesz.
– Ma is jut időd a gyűjtésre?
– Kell hogy jusson. Az félreértés, hogy azért indul útnak az ember, mert azt hiszi, egy teljesen új dallamot talál. Sokkal inkább azért megyek, mert a népzene sajátossága, hogy a nép ajkán folyamatosan változik, alakul. Érdekes megfigyelni, hogy ugyanaz a Berta néni, akitől huszonöt éve felvettem egy gyönyörű keservest, hogyan tekeri, hogyan alakítja ma a dallamot és mit ad hozzá a saját életéből. A népzene eleven szövet, ami az életünkkel együtt alakul. Sajnálom, hogy a mai gyerekek hangos és rettenetes zenén és sorozatokon nőnek fel, pedig igazából a szépre, az anyanyelv és a zene tiszteletére kellene ráébreszteni őket.
– Az óvónőink, tanítóink mennyire felkészültek erre?
– Kevés kivétellel szomorú tapasztalataim vannak, pedig rajtuk a világ
szeme. Hátul kullogunk a Kodály-módszerben, az „éneklő Magyarország" pedig csak utópia. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek híres kórusaink, zenészeink, csak valahogy az általános közízlésben nincs benne az, hogy az ének szép és jó. Azelőtt minden faluban találtunk dalárdát vagy nótakört. Ma nincs hagyománya, kultúrája ennek. Egy-egy összejövetelen ilyen-olyan gépzene szól, legfeljebb egy szintetizátoros zenész hüttyög.
– Sokfelé hívnak, sorolhatnám a lemezeket, a nyolc Oscart nyert Angol beteg című film betétdalát, a koncerteket. Mennyi idő jut a fiaidra? Mennyire jelentesz nekik biztos pontot?
– Náluk semmi sem lehet fontosabb. Egy időben nem vállaltam fellépést és egyéb munkát sem, mert sokáig szoptattam és kicsi köztük a korkülönbség. Óriási segítséget jelent ma édesanyám, aki távollétemben összefogja a családot, és ha kell, főz, kikérdezi a leckét. Ő amolyan
nonstop nagyanyó, aki újraéli az anyaságát és iszonyúan sok jó trükköt tud.
– Mennyire muzikálisak a gyerekek?
– Jó fülük van, de semmire nem kényszerítettem őket. Egyszer csak
bejelentette az Álmos fiam, hogy csellózni szeretne. Hát ez maga volt a
boldogság! A minap meg a kicsi állt elő azzal, hogy nagybőgőzni készül.
Úgyhogy tele lesz brummogással meg vonóval a lakás, de nem bánom.

Sebestyén Mártát sokfelé hívják. Legutóbb például Mádl Ferenc felkérésére a japán császárnak énekelt, bemutatva ezzel a hazai népzene kis szeletét. Lemezt készít a Muzsikás együttessel, énekelt Tolcsvay–Bródy Tizenkét nő című korongján. Igazából soha nem tudja, mi lesz a következő állomás. A háziasszonyság meg a főzés – bevallottan – nem az erőssége, ám az otthon harmóniájához minden egyebet fontosnak tart. Viszont szívesen megosztotta a Szivárvány olvasóival azt a receptet, amit egy gyűjtés során hallott a székelyeknél.

– Mindössze tizenhat éves lehettem, s a bácsika valamilyen családi vita okán nagyon morcos volt, nem tudtuk szóra meg hangra bírni. „De legalább azt árulja el, milyen az igazi székely káposzta!" – kérleltem. Hümmentett egyet, megpödörte a bajszát és azt mondta: „Há, megöntöm, s kész!" Na, ez az egyetlen recept, amit fejből tudok.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Barcsi Antal - tanár

Tovább olvasom