Délmagyar logó

2017. 11. 18. szombat - Jenő 5°C | 8°C Még több cikk.

A mosógép mint mandala

Végtelenül összezavarodott a világ, a nyugati civilizáció különösen - mondja Hankiss Elemér. 

„Az élet beteljesedik. Vagy legalábbis vége szakad. Mi kerekedett ki mindebből? S mi marad meg mindebből? Legfeljebb csak annyi, hogy egy ember a XX. század második felében valahogy így látta a világot" – vallja Hankiss Elemér, aki a minap a győri evangélikus gyülekezet Asztali beszélgetések című sorozatának vendége volt. Az ismert szociológus a disputa után interjút adott a Kisalföldnek.

 – Professzor úr szerint hol tart ma az ember? Szükség van új reneszánszra, új reformációra?

– Pillanatnyilag végtelenül összezavarodott a világ, a nyugati civilizáció különösen. Ez valóban olyan állapot, mint hajdan, a tizennegyedik-tizenötödik században. Vagyis nagy a zűrzavar: sok háború, szellemi káosz. Annak idején erre jött válaszként a reneszánsz, az újjászületés, majd később a reformáció. Ma is szükség lenne valami hasonlóra. Egyébként meg az európai társadalmak jó néhány társadalmi és szellemi válságot túléltek már, így semmi okunk kételkedni erejükben, eltökéltségükben, vagyis abban, hogy a továbbiakat is túlélik majd. Történelmi példák mutatják, hogy a válságokat a megújulás, az újjáteremtés időszakai követik. Az engem izgató kérdés valójában az, hogy fel vagyunk-e készülve az új reneszánszra, az új reformációra. Vannak-e eszméink, van-e tisztánlátásunk, bátorságunk ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk gondjaival. Fájdalmas emléke a világnak: a harmincas években a problémák megoldására való képtelenség nyitott utat a félelmetes pusztításba torkolló álmegoldásoknak, a fasizmus és a bolsevizmus totalitárius ideológiájának.

Magyarország nem találja a helyét

– Tíz évvel ezelőtt hirdette meg, hogy „Találjuk ki Magyarországot!". Úgy tűnik, ez eddig sem hazánknak, sem Európának nem sikerült. Miért?

– Nagyon nehéz egy kelet-közép-európai országot kitalálni, hiszen a súlyos múlt eléggé nyomaszt. A negyven év kommunizmus szétroncsolta, felforgácsolta a társadalmat, romokban heverő gazdaságot hagyott maga után, és itt hagyta az emberek fejében a zavaros összevisszaságot. Ebből nagyon nehéz kilábalni. Igaz, az elmúlt tíz-tizenöt évben sok eredmény született: kialakult a demokratikus intézményrendszer, kialakult a piacgazdaság, ezek úgy-ahogy, de működnek. A nagyobb baj, hogy az emberek fejében és szívében kevesebb a rend. Itt kevésbé sikerült a próbálkozás, ezzel nem törődtünk túl sokat. Az országot el-
árasztotta a gyűlölködés, a veszekedés, az agresszió, a türelmetlenkedés, a neurózis. Elárasztották a viszályok, a rövidlátó önzések. Ezekből jóval nehezebb kigyógyulni, ez hosszú idő kérdése.
Kilencvenötben úgy gondoltam, hogy talán majd a rendszer kitalálja önmagát. Nem így történt! Magyarország még mindig nem találja helyét, nincs a térképen, nem számít. Most, hogy bekerültünk az unióba, cincogásként, de már hallatszik a hangunk, ám hogy miként legyünk egyediek, azt még nem tudjuk. Minden országnak egy-egy területen kell kiváló teljesítményt nyújtani, hogy felfigyeljenek rá. Ahogy például a finnek tették ezt a távközlésben. Az (ön)építésnek az első lépése, hogy fel kell ébrednünk abból a hitből, hogy nem vagyunk felelősek önmagun-
kért. Nem csak itthon, több helyütt panaszkodnak az emberek mindenre, de önmagukra legkevésbé. Többek között ezen kell változtatni.

– A Tízparancsolat ma. Népszerű tévésorozat volt néhány éve, könyv is született belőle. A szabadságot hirdető világban szüksége van-e az embernek ezekre a – sokak által túlhaladottnak mondott – regulákra?

– Ezek olyan morális parancsok, amelyek ugyan másféleképpen, de minden kultúrában, minden társadalomban működnek, kell hogy működjenek. Ennek ellenére jó néhány új szabályra is szükség lenne, amely a mai kor emberét eligazítaná, de ezek még nem nagyon alakultak ki. Mondok egy példát: ha ma megkérdezi egy fiatal lány a mamáját, hogy karrier vagy gyerek. Ötven-hatvan évvel ezelőtt szinte természetes volt, hogy a mama azt mondta: „Menj férjhez és legyenek gyerekeid!" Ma talán mindez így hangzik: „Hááát, lányom, tanulj, aztán majd meglátjuk." Ma nehezebb egyszerű és jó tanácsokat adni.

Globális felelősségtudat

– Az egyik könyvét azoknak ajánlja, „akik nem kitaszítani, hanem megérteni akarják egymást". Ez a törekvés nem jellemezte a „büszke" huszadik századot.

– Ez így igaz. A huszadik század a történelem legvéresebb korszaka volt. Nemcsak a kitaszítás, hanem a pusztítás százada is. A mostaniról még nem tudunk semmit. Olyan intézmények és megállapodások kellenének, amelyek megakadályozzák, de legalábbis megnehezítik, hogy milliószámra öljék, gyilkolják egymást az emberek. Ha a jó tíz évvel ezelőtti balkáni háborúra gondolok, ha az éppen aktuális afrikai, távol- és közel-keleti öldöklésekre gondolok, akkor még nem vagyunk túl a borzalmas népirtás korszakán.

– A tízparancsolatnál maradva: lehet, hogy az emberiség a „Ne ölj!"-t tudja a legnehezebben teljesíteni?

– Ha a történelem szörnyűségeit veszem számba, akkor ez valóban igaz. Ha a most egy film erejéig az ókorból elővett Nagy Sándor hódításait idézzük fel, aki amerre járt, minden várost, gyermeket, öszvért megöletett, akkor elmondhatjuk, hogy más korokban is voltak borzalmas emberirtások. Azt hittük a huszadik században, hogy ezen már túl vagyunk, hogy egy felvilágosult, modern világban élünk, de a történésekből kiderült: az ellenkezője az igaz. Most megint azt hisszük, hogy az új században a felnőtt, az együttműködő emberiség el tudja kerülni ezeket a borzalmakat, de egyelőre erre semmi garanciát sem látok.

– A Kötéltánc című tanulmánya végén rajzfilmekből kölcsönvett jelenetre hivatkozik, amikor Donald kacsa vagy éppen Tom, a macska pergő lábakkal a semmi fölött rohan. Mi mennyire vesszük észre magunkon ezt a „mutatványt"?

– Pedig ez nagyon veszélyes. A természet gyilkolása, az a felelőtlenség,
ahogy a gazdag országok a szegény államokkal nem törődnek, az nagyon veszélyes „mutatvány" lehet. Bár most a szökőár pusztítása nyomán kialakult összefogás valami reményt sejtet, jó előjel, de ezzel szemben azonnal mondhatom: pár évvel ezelőtt Bangladest is sújtotta árvíz, amelyben kétszázezer ember halt meg, és Európában az csak egy televíziós hír volt, senkit sem érdekelt. Most, hogy meghalt a térségben néhány ezer európai turista is, a nyugati világ hirtelen rájött, hogy „ott is emberek élnek". Ez jó tanulság lehet, s ha ezt nem felejti el az emberiség, akkor biztos kiindulás ahhoz, hogy kialakuljon és megerősödjön a globális felelősségtudat. Annál is inkább, mert most valóban úgy futunk, hogy kiszaladhat alólunk a talaj.

Donald kacsa és Tom macska

– Sok mindent megengedhetünk magunknak, csak egyetlen dolgot nem: a felelőtlenséget. Azt, hogy nem veszünk tudomást a lehetséges válság tüneteiről. Mondhatnám: az ember veleszületett tulajdonsága – inkább hajlama –, hogy nem veszi észre az olyan dolgokat, amelyek megzavarják a békéjét és a nyugalmát. Ezt én úgy nevezem, hogy alvajárás, ami nem más, mint veszélyes nemtörődömség, elfogadhatatlan luxus. Ahogy mondtam: a kelet-európai társadalmakat elborította a mélységes gazdasági, társadalmi és szellemi válság. Nyugati szomszédaink még talpon vannak, sőt, a kötéltáncos virtuóz és megtévesztő közönyösségével, no és persze rejtett szorongással táncolnak fenn a magasban. Remélhetjük, sőt, reméljük, hogy átkelnek a szakadékon, még mielőtt lezuhannának. Ám egyre inkább úgy látszik, hogy a kötél másik végén sem a biztonság vár rájuk. Szóval itt jutott eszembe Donald kacsa és Tom macska, amint kiszáguldanak az ablakon, túlfutnak egy szakadék szélén, egy darabig tovább rohannak a levegőben, aztán hirtelen észreveszik, hogy nincs talaj a lábuk alatt, és lezuhannak. Nekünk is ideje észbe kapni!

A boldogságkultusz árnyai

– Különös és meghökkentő példát mondott a dispután. A mosógép mint mandala, vagyis a világmindenség szimbóluma.

– Képzeljük csak magunk elé! A masina formája négyszögletes és kerek, a föld és az ég, a teljesség, a harmónia. Ráadásul többnyire hófehér, a tisztaság szimbóluma. Itt már elindul valami, hiszen életünk tele van tisztátalansággal, piszokkal. És akkor létezik egy ilyen szerkezet, ami legyőzi mindezt. A halált, a mulandóságot. Benne rejtezik az újjászületés, a visszanyerhető ártatlanság lehetősége. Ehhez még ott vannak a reklámok is, amelyekben széles mosolyú hölgy hirdeti a mosóporos megoldást a piszkos, használhatatlannak tűnő ruha megtisztulásához. S miközben a mosógép dolgozik, transzcendens buborékok szállnak, ezek is vidáman erősítik az alapgondolatot: ártatlanok vagyunk, minden megtisztulhat, újjászülethet, urambocsá! „megváltódhat". Hát ezt sugallja a mosógép!

– A mai kor emberének, ahogy ön is fogalmazott, huszonnégy órán át sugallják a reklámok, a tévé a boldogságot, az ártatlanságot, a szabad lét élvezetét. Valóban ennyire egyértelmű a dolog?

– A fogyasztói társadalom boldogságkultusza mögött is feltűnnek jócskán a sötét árnyak. Lázasan próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Ezt talán azért tesszük, mert nincs más választásunk. Ha az ember már nem hisz az örökkévalóságban, ha úgy érzi és ráadásul minden azt sugallja számára, hogy mindent a rövidre szabott életében kell elérnie, minden örömöt, minden jót ez alatt a hatvan-hetven esztendő alatt kell megszerezni, akkor ez könnyen lázas állapottá, boldogtalan boldogságkereséssé válik. Szerintem mindenkinek szíve joga, hogy vágyait megvalósítsa, önmagát harmonikus személyiséggé építse mindaddig, amíg ezzel mások személyiségét, életét, mások szabadságát vagy éppen a világ értékeit nem rombolja. Ez elég nehéz feladat, mert nap mint nap meg kell küzdenünk azért, hogy megvalósuljon életünkben a vágyak szabadságának és korlátozásának szép és törékeny egyensúlya.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

SMS 04. 07.

Tovább olvasom