Délmagyar logó

2017. 11. 23. csütörtök - Kelemen, Klementina 3°C | 13°C Még több cikk.

Aki adja, aki kapja

Mácsai Pál rendez, aztán július 16-án jön és előad. Színész és rendező, feladatot kap és feladatot oszt. A Mi újság, múlt század? szünetében arról beszélgettünk, hogy milyen az egyik oldalon és milyen a másikon, milyen az ideális színész és társulat, s egyáltalán, milyen ember Mácsai Pál. 
Mácsai Pál
Sok szakma van, amiről nem tudjuk, miből is áll. Egy rendező például nem engedheti el a társulatát vidékre csak úgy, mondván, kész a darab, már negyvenkilencszer játszottátok. Nem. Le kell mennie, meg kell szerelnie a zongorát, arrébb kell tetetnie két széket, el kell próbálnia a világítást.
Mácsai Pál Örkény-estje, "Azt meséld el, Pista!" címmel július 16-án, 20 órakor látható a győri Zsinagógában.
A Mi újság, múlt század ? nézői alighanem nehezen tudták eldönteni, hogy nevessenek-e a Hitlerről, a nyilasokról, a közelmúlt politikai eseményeiről szóló híreken, vagy sem. Vagy hogy nevethetnek-e ? A becsomagolt szecessziós tükörkeretekben végül megláthatták a múlt visszásságait, de nem kis irónia kellett hozzá. Ugyancsak öniróniát vár el a néző Mácsai Páltól, ha önálló estjével, az „ Azt meséld el, Pista! " című műsorral jön Győrbe, hiszen a műsor Örkény, a hazai abszurd és groteszk fő képviselőjének szavaiból áll.

– Ironikus ember ön ?
– Én azt szeretem ebben a darabban, meg az Azt meséld el, Pista! címűben is, hogy az irónia és a komolyság egyformán fontos szerephez jut. Örkény sem pusztán ironizál, hanem végiggondolja a dolgokat, a mélyükre lát, és ott nevezi meg, ami groteszk, furcsa. Sosem a felületen viccelődik. Remélem, a mai darab itt-ott megüti ezt a szintet.
– Mindkét darab szövege aránylag kötetlen. Egyszer azt nyilatkozta, hogy a Mi újság, múlt század ? -ot azért választotta első, a Madách Kamara művészeti vezetőjeként rendezett darabjának, mert ebben a színészek aktívabban, szabadabban tudnak dolgozni.
– Egyrészt olyan anyagot kerestem, ami a nézőben érdeklődést kelt, és világossá teszi számára, hogy ebben a színházban most egy új hang szól. A darab egész szemlélete új. Először azt találtam ki, hogy a századforduló legyen a témája a darabnak, mivel úgy gondolom, hogy az elmúlt század érdekli az embereket, megragadja őket. Benne van a levegőben. A másik ok valóban az volt, hogy olyan laza szövetű anyagot szerettem volna, ami eltér azoktól a drámai anyagoktól, amit a színész játszani szokott. Hiszen itt nem arról van szó, hogy megtanulja a szerepet és eljátssza, hanem arról, hogy újsághíreket kell életre kelteni... Ehhez a színészi fantázia ritkán használt rétegeit kell megmozgatni.
– Akkor ez alkalmas egy társulat létrehozására ?
– Első lépésként, megalapozásként feltétlenül. Minden mozzanata közös munka.
– Vajon egy rendezőnek milyen az ideális társulat ?
– Erre nagyon nehéz felelni, szakmai választ tudok esetleg adni. A jó társulat először is álljon jó színészekből...
– És ki a jó színész ?
– Aki őszinte. Vagyis hajlandó a saját személyiségét, saját életét játszani. Aki nem úgy csinál, „ mintha " .
– Ön is ilyen színész ?
– Legalábbis ez a célom.
– Mi a másik elvárása a színésszel szemben ?
– Hogy legyen birtokában a szakmai készségeknek, mindannak, ami elsajátítható. Legyen főleg tehetséges. Legyen jobb, mint én.
– Jó. Tehát tegyük fel, hogy van egy jó társulat. Mi a jobb: színésznek lenni benne, vagy rendezni őket ? Mi az izgalmasabb, feladatot adni, vagy kapni ?
– Egyik nehezebb, mint a másik. Mind a kettő érdekes a maga módján.
– Azért feszegetem ezt a kérdést, mert színészként Rómeót, Antoniust, Lear király-beli Edgart játszott, rendezőként viszont inkább moderneket, kortárs darabokat választ. Örkényt, Spirót, Sobolt.
– Rendeztem én is Shakespeare-t, Goldonit. Ez is érdekel.
– Végletességről tanúskodik a választása ?
– Van, ahol épp a kortársi hangot, hangulatot keresem akár mai darabban, akár régiben. Néha elengedhetetlen, hogy egyenesen társadalmi mondanivalót járjon körül, máskor nem. Van ahol a szerepek érdekesek, vagy csak a történet, és így tovább. Számtalan lehetőség van. Egy az elengedhetetlen: legyen jó irodalom.
– Sokáig szabadúszóként dolgozott. Nem önámítás, hogy így jobban válogathat a feladatok közül ?
– Ez tény. Szerencsém is volt, hogy csupa olyan felkérést kaptam, illetve kaptam elegendő olyan felkérést, amit szívesen vállaltam.
– Melyik a legemlékezetesebb ? Melyik a kedvence ?
– Hát, nincsen. Sajnálom, nem tudok a „ kedvenc " kérdésekre válaszolni. – Szituáció sincs ? Nincs elképzelése arról, hogy rendezőként milyen szeretne lenni ? Ha mondjuk színészként szeret szabad kezet kapni, akkor nem próbál meg rendezőként úgy viselkedni ?
– A színésznek nem feltétlenül kell szabad kezet kapnia. Olyan rendező kell neki, akinek hisz. Ez kell ahhoz, hogy el tudja választani a hamisat az igazitól. A színészek gyakran folyamodnak ahhoz, hogy patentból dolgozzanak. Egy rendezőben az a fontos, hogy őszinteséget hozzon ki belőlük. Az sokkal izgalmasabb, mintha kész megoldást hoznának a színpadra. Ez mindig látszik.
– A Mi újság, múlt század ? az ötvenedik előadás körül jár. Ez a határon van ? Beérett már, de még nem patent ?
– Félreért. A patent nem az előadásokon kerül bele a darabba, hanem a próbákon. Az alkotófolyamatot veszélyezteti. Nem az a baj, ha biztonságosan játsszák, az kifejezetten jó. A rutin pedig egy másik csapda. Az majd később jön, a nyolcvan-századik előadás körül.
– A darab előtt az mondta, még mindig van mit tanulnia saját rendezéséből. Eddig mit látott ma másként ?
– Láttam egy-két dolgot, de ezek olyan apróságok, amelyek más számára nem érdekesek. Azért nevettem olykor máshol, mint a nézők, mert ezt a darabot nagyon ismerem. Guelmino Sándorral ketten állítottuk össze, így minden hangját ismerem. Ezért van az, hogy minden pici váratlan gesztus, amellyel a színész fejleszti a szerepét, meglep. Olyankor örülök neki. No meg észreveszek bakikat, amit a néző nem.
– Én a magam részéről egy idő után nem veszem észre a hibáimat. Hogy képes mégis kívülről szemlélni, amit létrehozott ? Még egyszer megkérdezem: hogy képes a saját rendezéséből tanulni ?
– Ezt meg lehet tanulni. Egyfajta szakmai kötelesség, hogy az ember mindig friss szemmel tudjon nézni a saját darabjára. Egyfajta belső, lelki technika ez.
– Kigondolta már, mi lesz a következő darabja ?
– A következő évadból tudok mondani kettőt. Szeptemberben Puskin Borisz Godunovját játsszuk, utána Goldoni következik, a harmadik darabot még nem tudom.
– Szeret a Madáchnál. Ha nem ez a színház hívta volna meg művészeti vezetőnek, akkor is elvállalt volna ilyen tisztséget ?
– Nem, nem. Az ember ott vállalhat vezető szerepet, ahol ismeri a terepet: a művészeket, a közönséget, a hagyományokat, mindent. Ezt levegőből nem lehet csinálni. Én tíz évig dolgoztam a Madáchban, tehát ismerem őket, tudom, hogy kik, hogy mire alkalmasak. Ezt a színházat meg akarjuk – együtt – változtatni, mégpedig a Kamara szórakoztatóipari hangjából az ipari jelleget fogjuk száműzni. A szórakoztatás kiváló és fontos, de mi a Kamarában nem veszünk konzervdarabokat. Az ilyesmi a televízióba való. Mi azt játsszuk, amiben eredeti gondolatok vannak, ami a mi életünkről szól. Ez egy folyamat, ami arra irányul, hogy két év múlva leváljunk a nagyszínházról, addig viszont meg kell alapítani a társulatot. Ez az egyik pillére, alapja annak, hogy én itt vagyok. A másik, hogy ez még éppen akkora színház, ami az én látókörömmel és képességeimmel még belakható.
– Vagyis ha leválnak, ön előrébb lép a tisztségviselői ranglétrán ? Színházigazgató lesz ?
– Szerencsére egy színész-rendező ha igazgató lesz is, nem igazán tisztviselő. Arra ott vannak a színházban is a szakemberek.
– Nekem valahogy a színészi alkat nem elég pragmatikus ahhoz, hogy igazgatási feladatokat is ellásson. De azt már láttam, hogy ön zongorát is szerel, ha kell. Az intellektuális Mácsai Pálról kiderül, hogy gyakorlatias ?
– Ha színészként dolgozom, ugyanúgy ülök a színpadon és hallgatom az instrukciókat, mint a többiek. Ha valamit igazgatóként kell elintézni, akkor azt csinálom.
– Eddig csupa olyan dologról beszélgettünk, ami a legtöbb interjúban elhangzik: színház, rendezés, jelenlegi darabok. Ezeken kívül mi határozza meg az életét ? Tudom, hogy festeget. Édesapja festőművész, tőle jött ?
– Inkább csak rajzolgatok. Mivel apám festő, tudom, hogy milyen az, ha valaki tényleg tehetséges. Így volt egy mérce, aminek én nem tudtam megfelelni. Nem vagyok született képzőművész. Csak vonz. Csinálok kollázst, meg ami érdekel, de nem vagyok festő.
– Színészként is állít maga elé mércéket ?
– Azt nem tudom, de szigorú kritikusa vagyok magamnak. Én vagyok a legszigorúbb, ezért nem tud bántani a negatív kritika. Nem vagyok magammal elégedett soha.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szitakötő

Dr. Joe Darrow képtelen elfelejteni a feleségét. Emily önkéntes vöröskeresztesként dolgozott… Tovább olvasom