Délmagyar logó

2017. 04. 29. szombat - Péter 7°C | 22°C Még több cikk.

Ásványhát és Tompasziget a határ

Másnak csak térkép vagy az ország lavórszerű mélyedése e táj – nekünk szülőföldünk, az otthonunk. Ezért Szeged térképe fölé hajolva mi ízlelgetésre való csemegének érezzük a szót: Ásványhát és Tompasziget, Beregi sor és Varsa utca; megéneklésre méltó az ember, aki a Tisza menti „szögletekben", pontosabban a nagyvárossá növekedett Szeged peremén él.

Régi és új épületek sorakoznak, több idős és kevés fiatal él Szeged szélén, a Beregi soron. A majd százéves ház ablakán Ásványhát felé nézve csak a látóhatár a határ. Fotó: Frank Yvette
Művészi szövésű pókhálóhoz hasonlatos szeretett városunk, Szeged látványa a magasból. A körgyűrűk hiányzó szelete, a dél felé nem nyújtózó sugárutak, vagyis e csonkaság utal a múltra, a történelmi viharokra, így a jövő adósságaira is.

– Az első világégés után Tápénak valami erdélyi vagy román jegyzője volt, azt mesélik, azért lett errefelé sok utcának a „nagy Magyarországot" idéző történelmi neve – ad magyarázatot Maris néni, vagyis Túri Pálné arra, hogy sarki háza hullámpalából emelt kerítésére miért épp a Honfoglalás utca és a Beregi sor táblát tette a hivatal. De ez csak az errefelé tévedt idegennek érdekes téma. A töltés tövében, a városszéli utcasarkon beszélgető három asszony közül a legbeszédesebb elárulja: érkezésünk előtt a vizitdíjról mondták a magukét.

– Ez a „szent sarok", itt szoktunk beszélgetni. Nem járunk szomszédolni, azt se tudjuk, milyen a másik konyhája – avat be szokásaikba Ács Istvánné, Marika. – De ha halljuk, nyílik a szomszédban a kapu, kinézünk az ablakon, aztán kilépünk ide, a sarokra egy kicsit diskurálni, erről-arról. – Figyelünk egymásra: kivel mi van. Ha ugat a kutya, ránézünk a másik portájára is – veszi át a szót a 80 éves Biacsi Istvánné, Manci néni. A „három Mária" közül ő él a legrégebben a soron: 1954-ben költöztek ide, aztán az öreg ház helyén a 70-es árvíz után újat húztak. A szomszéd, Mariska viszont még most is az 1914-ben épült faoromzatú házban lakik.

A három Mária – Biacsi Istvánné (balról), Túri Pálné, Ács Istvánné – a város peremén él, de Szeged első utcájában lakik
Az öreg épületet „alászigetelték", így ellenáll a víznek. Mikor magas a Tisza, szivárog ugyan a töltés, az úton is átcsorog a víz, de az árok elnyeli és elviszi.
– Nem félünk, inkább szeretünk a Tisza közelében élni – int a töltés mögött áradó folyó felé Marika. Azt mondja, errefelé nagy a csend, a nyugalom. Szikráznak a csillagok. Ásványhát felé fordulva csak a látóhatár a határ. Itt harapni lehet a levegőt! Az utcában szinte mindenki nyugdíjas, aktív dolgozót csak egy házban találnánk. Persze azért nem tétlenkedik itt senki, aki bírja még magát, az dolgozgat a kertben, a ház körül. Szinte mindegyik udvaron tartanak csirkét, az ólban disznót.

– Itt sose unatkozunk – veszi át a szót a 85 éves Maris néni. – Ha nyáron egy kicsit pihenni akarok, leülök az ajtó melletti padra és nézelődöm: a gát tetején mint egy színpadi emelvényen vonulnak az autók, a kutyasétáltatók, a kocogók.

– Minden attól függ, honnan nézzük – bölcselkedik Marika. – A Tisza folyása szerint ez a fölvég. Ezért, ha kérdezik, hol lakom, én azt felelem: Szeged első utcájában. Ez most, hogy tavaly végre ide is elért a csatorna, még inkább igaz. Mert kész összkomfortban élünk, és a korábban sáros útra is aszfaltszőnyeg került! – lelkesedik a nyugdíjas, mégis tevékeny asszony, aki a teljesség kedvéért azért kiigazítja a képet. – A csatornázók az egyik árkot betemették, és esős időben áll a víz az úttesten, de tavaly októberben elmentem az új képviselő első fogadóórájára. Ígérte, intézkedik, de azóta se tett semmit.

Az erdőn, a házon túl ott a tág világ. De a Tisza bűzös holtága örök bosszúsága Fodor Lászlónak. Fotók: Frank Yvette
– Tíz éve is van, hogy jártam a tanácsházán. Nincs nekem ott mit keresni – legyint Mariska néni, aki a „három Mária" közül „ „igazi" tápai, mert anyakönyvében születési helyként Tápé szerepel: a Tisza túlpartján, egy tanyán látta meg a napvilágot. – A levél, a nyugdíj megérkezik, mindegy, hogy Tápéra vagy Szeged-Tápéra címzik – ad példázattal választ a kérdésre, szegedinek vagy tápainak vallja-e magát.

Ha Szeged főutcáján, a Tisza mentén „csorgunk" lefelé, akkor az ősi alvéget, vagyis Alsóvárost is el kell hagynunk, hogy a város mostani peremére érjünk. Tizenegy kilométert autózva, a Tompai kapunál érünk a Hattyasból lett Klebelsbergtelepre.

Centrum és periféria

Szeged térképe a centrum és periféria, a város és vidéke összefüggéseinek szemléltetésére is alkalmas. Tápé, a nóta szerint „Szegeddel határos" falu összenőtt a körtöltésen túl nyújtózkodó város Petőfitelepnek nevezett részével. E város itteni peremén nem száll a korom, mint József Attila versében, mert az ipar csak a Beregi soron túli földeken, az Ásványhátnak nevezett határban sorjázó olajkutak formájában mutatja magát. Igazi gyár viszont csak innen nyugatra, a Szeged-pókháló Iparvárosnak nevezett szélén füstölögne, ha lenne ilyen befektetés. Aztán a vasúti kereszteződésen túl is a városhoz csatolt egykori falvakat találunk: Kiskundorozsma, majd dél felé kanyarodva Szentmihály, Gyálarét éli Szegedhez kötött életét.

– A legtisztább strandnak tudtuk, ide jártunk nyaranta Alsóvárosról, ahol gyerekeskedtem, most meg még februárban is zárva kell tartanai az ablakot, annyira bűzlik a Tisza itteni holtága – mentegetőzik a bomlasztóan erős szag miatt Varsa utcai háza előtt Fodor László. A korábban szaxszofonozó, a bátyjával együtt alapított együttessel bálakon, lagzikban, zenés mulatságokon a talpalávalót szolgáltató férfi már nyugdíjas. Most annak örül, hogy lugasa metszését épp befejezte. Vendégfogadáshoz készülődnek: a felesége süt, ő meg a kocsonyát főzi. Katonabarátját, Solymosi József és annak családja érkezik hozzájuk a hét végére.

– Panelből, a Diófa vendéglő mögül 12 éve költöztünk ide – simogatja meg pillantásával a házat, aminek rendbehozatalán sokat dolgozott a férfi. – A Vadkerti tér környékén nőttem föl, ezért kerestem errefelé házat. Mióta itt lakunk, azóta minden képviselő azzal biztat, rehabilitálják a holtágat, de semmi se történik, a bűz marad. De ha belekezdenek valamibe, abban sincs sok köszönet – mutat a háza előtti kátyús útra. Tavaly sok millió forintért silány munkát végeztek az útépítők. – Járdát se csináltat a város úgy, mint a centrumban. Itt ehhez is saját erőt kérnek – sorolja panaszait. A túloldali erdő rendben tartásával se elégedett. Mégis szeret itt lakni, mert a szomszédok kedvesek, figyelnek egymásra. A közel épült új házból a számítógépeket összecsomagoló betörőket is ő érte tetten: a kutya ugatott, erre kinézett, s meglátta a zseblámpa fénycsóváját... Amúgy csendes környék ez. A Tiszához simuló városban a természet közelében szeret élni a vízjárta helyeket meghódító „szögedi embör".

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Valósnak tartja a terrorveszélyt?

Tovább olvasom