Délmagyar logó

2017. 10. 23. hétfő - Gyöngyi 10°C | 16°C Még több cikk.

Darvasi László: Könyv, mondat, ember

"A vakítóan fehér helyiségben fehérre festett, üres polcok magasodnak, melyeket este kivilágítanak. Húszezer könyv férne el e polcokon, ha megraknák őket. A könyv a hiányával van jelen, a hiányával üzen."
Hogy a könyv sorsa az ember sorsa is egyúttal, igencsak izmos közhely, viszont termékeny közhely. Ám szerte a világban számtalan olyan friss és eredeti emlékmű és képzőművészeti alkotás található, mely e toposzt igyekszik újabb és újabb aspektusba helyezni.

Nem is kell messze sétálni az első megrendítő példáért. Néhány esztendeje avatták fel Bécsben a holokauszt-emlékművet, melyet a világhírű minimalista művész, Rachel Whiteread tervezett. Whiteread rendszeresen kifordítja a teret, s ezúttal sem tett másként, alkotásában a szobafalakat idéző kőlapokat könyvek borítják, ám gerincükkel tapadnak a falhoz, vagyis a néző, a szemlélődő oda jut, hová egyébként soha nem kerülhetne, egy könyvtár megnyithatatlan, belső terébe. A művész hatvanötezer meggyilkolt bécsi zsidónak állít így emléket: az elpusztított ember olyanná válik, akár egy könyv, melyet már soha nem lehet fellapozni.

Hasonló mementó a berlini Bibliothek, Micha Ulmann alkotása, az újjávarázsolt Berlin Bebelplatzán, hol 1933 májusában mámoros náci egyetemisták égettek könyveket, többek között Marxot, Heinét és Thomas Mannt. A tér kövezetébe apró üvegablak van vágva, melyen át egy jókora szobába láthatunk le. A vakítóan fehér helyiségben fehérre festett, üres polcok magasodnak, melyeket este kivilágítanak. Húszezer könyv férne el e polcokon, ha megraknák őket. A könyv a hiányával van jelen, a hiányával üzen.

Lenyűgöző az új szegedi egyetemi könyvtár esti látványa is, de például New Havenben, a Yale egyetem könyvtára éppen az ellenkező építészeti, filozófiai koncepciót képviseli. Az oxfordi épületegyütteseket és kollégiumokat másoló angol barokk tobzódó világában egyszeriben egy hatalmas kőkocka állja az utunkat. Ez az úgynevezett Bienecke könyvtár – tervezte Gordon Bunshaft – melynek falait hatalmas vermonti márványlapok fedik. Fény alig-alig juthat az épületbe, hol egyébként Gutenberg Bibliája is megtalálható. Az üzenet nyilvánvaló, amikor olvasol, olyan világba kerülsz, mely elválaszt a kinti realitástól. Vagy jusson eszünkbe a Szajna-parton épült párizsi arab intézet, ahol az ablakok olyanok, mint holmi óriási emberi pupillák. A folyamatosan változó rések nagyságát számítógéppel irányítják. A látvány lélegzetelállító. Mintha óriási, fényes arab mondatok világítanák meg az épület belső terét.
S ha Szegeden a nagy tudású Horger Antal megrótta az ifjú József Attilát ama nevezetes verséért, ma vajon mit tennének bizonyos körök hasonló szellemű, világlátású költemény kapcsán. Sajnos nem is kérdés, csöppet sem haboznának a kiátkozással.

Szegednek mindig is voltak effajta türelmetlen és szemellenzős megnyilvánulásai. Ha a nevezetes Tiszatáj-ügytől visszafelé sétálunk az idő kanyargó gyalogútján, a szörnyű boszorkányperig lehet szemelgetni a rosszemlékű példák között. Az 1728-as datálású boszorkányperben tizenöt ártatlan embert égettek meg a lelkes és bigott helyiek, hogy aztán a tortúrát a labanc Bécs állíttassa le. Később, a reformkor tájékán egy tudós elhűlve olvassa a vádiratokat, majd azt a javaslatot teszi, hogy hosszú, hosszú időre titkosítsák a szégyenteljes dokumentumokat.

A szabadságharc leverése után rendszeres volt a könyv- és pénzégetés a szegedi főtéren is. Szállt a pernye, mint a kitépett madártoll. A cenzúra legfőbb letéteményese Bonyhády megyefőnök volt, aki nemcsak a katolikus egyesületek működését lehetetlenítette el, de Lőw rabbi vallási tanításait is megcenzúrázta volna. A megyefőnök bekérette a rabbi templomi beszédeit. Lőw rabbi fanyarul üzent vissza Bonyhádynak. Úgy lehet, írta, akkor először a Bibliával kellene kezdeni a cenzúrát, mert ő abból szokott volt idézni, s felolvasni a gyülekezet előtt.

Sírhat a szívünk a szegedi Bach-korszak könyvégetései miatt. Ám volt egy barbárabb, méltatlanabb tett, ami szintén Bonyhády nevéhez fűződik. A könyvégetés is gyalázatos gyilkosság, ám lángok után nincs tapasztalható áldozat, a hamut és a pernyét elfújja a szél, az eső a földbe mossa az egykorvolt mondatokat. Hasonlatos ez a hamvasztás módját választó testvérünk búcsújához. Van búcsú, de nincsen elválás, ami elhamvad, a részünkké válhat.

Ám Bonyhády utasítására a szegedi levéltárban másként is működtek. Nem csak égettek, de kihúztak, befeketítettek. A forradalmi jegyzőkönyvek lapjait fekete festékkel cenzúrázták, s e gyászos mementónak meghagyott iratok olyanok voltak, mintha valaki a szavak temetőit hagyta volna maga után, okulásért és persze leginkább elrettentésül. Olyanok voltak ezek a jegyzőkönyvek és leiratok, mint a halottak, akiket nem lehet eltemetni.

S ne higgyük, hogy nincs hasonlóra példa a mai korban. Ha valaki kikéri a róla szóló ügynöki jelentéséket, hasonlatos megoldással és megfontolással találkozhat. A kiadott dokumentumokban bizonyos nevek és helyszínek fekete tussal vannak kihúzva. Egy komisz rendszer nemcsak a könyvet és az embert sérti, de megbántja az idő folyását is, melynek helyes eltöltésénél aligha akadhat fontosabb dolgunk, amíg élünk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Csak 2030-ban lesz hazánkban euró?

Tovább olvasom