Délmagyar logó

2017. 08. 22. kedd - Menyhért, Mirjam 14°C | 24°C Még több cikk.

Détár nem ítél elsőre

Détár Enikő szerint Károly zárkózott ember. Olyan, aki nehezen nyílik meg és nehezen köt barátságokat.

Talán ennek „köszönhető", hogy – bár nap mint nap találkoztak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán – fél éven keresztül nem merték egymást megszólítani, csupán minduntalan szemlélték a másikat.
Nagyon nehezen tették meg az első lépéseket, mivel Enci egy tipikus pesti ficsúrnak tartotta Karit, akinek viszont Enci személyisége volt időnként érthetetlen. Az együtt töltött évek azonban bizonyították, hogy nem szabad első látásra ítélni.

– Akkoriban még fekete, göndör hajú voltam, szemüveget hordtam. Időnként mezítláb vagy éppen magas sarkú cipőben rohangáltam, mindenhonnan elkéstem.
Kari már abban az időben is jóval letisztultabb volt. Talán tartott tőlem, de egyszer mégis elhívott egy házibuliba. Ennek az lett az „eredménye", hogy három nappal később összeköltöztünk.
Ez annak ellenére történt, hogy előző szerelmemmel a buli másnapján újra akartam kezdeni a kapcsolatunkat. Kari – a döntésképtelenségemet látva – egy „hát elküldöd!" kijelentéssel segített a dilemmámon. Így történt, hogy egy pár órás ismeretség után másnap elküldtem azt a fiút, akiért én akár a küszöb alatt is másztam. Nem tudom, mi fogott meg ennyire Karcsiban, de megtettem, amit mondott, kérdés nélkül. 
A színművészeti főiskola második évét úgy kezdtem, hogy nem volt kollégiumi helyem. Ezt nevezhetjük bátorságnak, de inkább felelőtlenség volt. Kari biztos féltett, ideges volt, de én ezt nem akartam észrevenni. Nagyon megküzdöttünk a másikért. Ma már ezek viccesen hangzanak, de akkor tényleg nehéz időszak volt.

– Azóta is küzdöttetek, küzdötök egymásért?

– Persze. A húsz év alatt nagyon sokszor előfordult. Én nem vagyok háttérfeleség és a feleség szót is kicsit lejáratottnak tartom. A szóról egy kihasználatlan férj vagy feleség jut eszembe. Közben pedig a feleség olyan szép és nemes, de sajnos mára már lejáratódott és elcsépelt lett. Félre ne értsétek, nem vagyok egy feminista vagy szingli alkat.

– Mik voltak azok a tulajdonságok, amelyeket egymásért feladtatok?

– A mi ismeretségünket két teljesen különböző ember találkozásaként is felfoghatjuk. Nem is lehet erre közhelyek nélkül válaszolni. Nem tudom, mi lehet a titka, mert a titok azért titok, hogy ne lehessen megfejteni.
Egy asztalnál ülve tényleg könnyű azt mondani, hogy toleráljuk a másik hülyeségeit, közben pedig pontosan tudod, hogy akit szeretsz, azt tolerálod is. Amikor éppen eleged van a világból, akkor ugyanazért, amiért egy hónapja még imádtad, most képes vagy a falra mászni. Nem tudom, mi az oka, hogy az ember valakitől mindent eltűr, másoktól pedig a negyedét sem. Ezeket nem biztos, hogy meg kell magyarázni.

– Valamiről csak lemondtál?

– Persze, de nagy „áldozatokat" nem hoztam. Ha valami nem tetszik, már a kapcsolat elején megrettensz, hogy így lesz ez mindig. Aztán megszoksz vagy megszöksz...

– Ha te is engedsz, neki is engedni kell?

– Számomra ez nem fehér és fekete, nem ennyire tudatos. Ösztönös dolgaim voltak. Hogy miért volt természetes a szüleivel többször találkozni, mint az én anyukámmal? Nem tudom, így alakult. Nálunk érzelmi alapon működnek a dolgok: van, amivel kapcsolatban ma tudatosabb döntéseket hoznék, de már nem érdekel.
Nagyon sok hülyeséget csináltam, sok mindent elrontottam a szakmámban és a pályán, de már nem bánom, hiszen akkor úgy éreztem, hogy úgy jó. Lehetséges, hogy ma már sokkal előrébb tartanék.
– Szerencsés, aki ennyire erős...

– Mai napig is néha azon csodálkozom, hogy hogyan tudtam olyan döntéseket hozni, amit mai fejjel máshogy tennék. Voltak olyanok, amelyeket Karival közösen hoztunk meg, de jó pár éve nem szólunk bele egymás döntéseibe. Volt egy számomra nagyon fontos szakmai kérdés, amikor Karira és egy menedzserre hallgattam. Mindenki jót akart, de sajnos elveszítettem a lehetőséget, mert rosszul döntöttem. Az égiek koppintottak a fejemre, hogy a magam útját járjam és én mondjam ki az igent vagy a nemet. Akkor is, ha esetleg az rossz.
Vannak olyan emberek, akik azért követnek el hibákat, mert túl komolyan veszik magukat. Én tudom, hogy néha talán úgy tárgyalok, mint egy fruska, és talán jobban becsülnének, ha komolyabb lennék, de higgyétek el, ez sem zavar.
Én szeretem, ha a benzinkutas „Helló!"-val köszön. Nem az jut ilyenkor az eszembe, hogy miért nem magáz, mivel egyszerűen ez is jólesik. Én nem várom, hogy „Kezit csókolom, művésznő!"-vel üdvözöljenek. Persze van olyan, amikor „padlóra kerülök" és elkeseredek. Ilyenkor én is tudok sírni... de ez nem tartozik a külvilágra.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

KIFESTŐK/karácsony 3.

A nagyításhoz kattintson a képrészletekre - ezután könnyedén kinyomtathatja a kifestőlapokat! (Ne… Tovább olvasom