Délmagyar logó

2017. 02. 24. péntek - Mátyás 5°C | 12°C Még több cikk.

Éremeső a vásárhelyi Iványiéknál

A vásárhelyi Iványi család csak este hét körül találkozik, a konyhában. Norbi, a fitneszguru elsápadna, ha azt a kései vacsorát látná – de hát estig mindenkinek dolga van. A középiskolás István rövidtávfutó, ifjúsági világbajnokságra készül. Idősebbik bátyja, László egyetemista és sportlövő, az Eb-re edz, és szeretne majd eljutni az olimpiára. Testvéreik is sportolnak. A szülők kétkezi munkával teremtik meg mindehhez a feltételeket.
Élsportolók találkozója a nappaliban. Attila, István, Anna, édesanyjuk és László Fotó: Tésik Attila
A Nemzeti Sport júliusban számolt be a Magyar Atlétikai Szövetség nyílt minősítő versenyéről, és az eredményoszlop egyik szűkszavú sora így szól: „Gerely: 1. Iványi Anna (HÓDIÁK SE) 32.77." Vagyis Anna 32 méter 77 centire dobta el a gerelyt, és korosztályában ő lett a legjobb az országos versenyen. Aki sportolt valaha, tudja, hogy bár egy-egy ilyen szikár mondat mindig a legfontosabbat rögzíti – azért nem mond el minden lényegeset.

Rövidtávfutó informatikusok

Anna „háttere" is nagyon érdekes. A vásárhelyi Kisfaludy utcai családi ház nappalijában azt mondja a hetedikes lány, hogy emellett a négypróba C változatában összetettben negyedik lett, ezeknél komolyabb országos eredménye egyelőre nincs. Három bátyja mosolyog, aztán László megjegyzi, a húga elfelejtette elmondani, hogy Héraklész-kerettag: minden sportágban van ilyen, ez a legjobb tíz válogatottja, ők azok az ifjú reménységek, akikről azt gondolják a hozzáértők, hogy világbajnokok, olimpikonok lehetnek.

Anna legfiatalabb bátyja, a 16 éves Iványi István rövidtávfutó: négyszáz méteren és háromszáz gáton országos versenyeken mindig az első tízben szerepel. Most kezdenek javulni az idők – persze, fúj a szél, mondja mellette a bátyja kajánul –, és idén lehet esélye arra, hogy kijusson az ifjúsági világbajnokságra. Ezért dolgozik, és nagyon elkeserítette, hogy beteg, otthon kell maradnia. Vízszintesen edz, mondják a többiek. Pisti a Kossuth Zsuzsanna szakközépiskolában tanul – többek között informatikát is. Bátyja, a 21 éves Attila is informatikát tanul, de már a szegedi egyetemen.

– Nekem mostanában nincsenek komolyabb eredményeim, tanulok, a második év a legnehezebb, a zenekarból is kiléptem, de azért edzésre eljárok, műkedvelőként, amikor van rá időm – mondja Attila. –
Korábban indultam többször én is, megyei versenyeket nyertem 400-on, de hát ez nem volt olyan nagy szám, az én korosztályomban éppen nagyon kevesen sportoltak – országos versenyen hetedik lettem, de nyolcan voltunk összesen. Négyszáz váltóban viszont szerepeltem a megyei válogatottban.

A legidősebb fiú, a 23 éves Iványi László szintén egyetemista. Ő is informatikát tanul, és korábban indult atlétikai számokban országos versenyen. Ma már sportlövő, országos versenyekről hozott aranyérmet, ezüstöt és bronzot, nyílt irányzékú légpuska-lövészetben volt országos bajnok és második, csapatban is nyert bajnokságot. Járt Szlovéniában, Norvégiában, Németországban. Most az Eb-t célozta meg, a következő kör pedig majd az olimpiai szereplés lesz, ehhez gyűjteni kell a kvótát a versenyeken.

– Barátommal ketten alkotunk egy edző-versenyző párost, tavaly elvégeztem a középfokú szakedzőit, neki viszont nagyobb a versenytapasztalata, így segítjük egymást – mondja László. – A nemzetközi versenyek azért is hasznosak, mert idővel oldódik az ember feszültsége. Ezen a szinten már nagyon sok múlik a lelkiállapoton a felkészültség mellett, nem lehet gyakran hibázni, a tízes találat egy milliméteren múlik.

Harminc forint egy töltény

A lövész fölszerelése körülbelül egymillió forintba kerül, az ötvenméteres távon használt lőszer darabja harminc forint, egy edzésen legalább kétszázat elhasználnak. A szponzorok persze nem ezt a sportot tartják a legjobb befektetésnek. Tehát Iványiék kocsija – Lászlónak köszönhetően – legutóbb látta Münchent is. A fiatalabbak futócipőinek ára ezekhez a költségekhez képest elenyésző. De azért arra is, erre is telik. Mindehhez az kell, hogy lélekben is együtt legyen a család, így takarékoskodni is könnyebb.

A Kisfaludy utcai ház helyén a nyolcvanas években még egy öreg épület állt. Abba költözött be Iványi László és felesége, Anna. A házat később elbontották, és a helyébe építették ezt. Nem akartak nagyobbat, mert egyrészt előbb-utóbb úgyis ketten maradnak benne, másrészt, mint Anna mondja, ennyire futotta.

– Férjem gépmester és műszakvezető a Hódikötből lett belső üzemben, én kötő vagyok, gépen dolgozom egy vállalkozásnál – mondja Anna. – Férjem kosárlabdázott, és én is sportoltam, hosszútávfutó voltam, kézilabdáztam; nem rajtam múlott, hogy nem lettem ifjúsági válogatott, hanem a körülményeken.

Mi tanyán laktunk, és édesanyám azt szerette volna, ha inkább otthon maradok, segíteni. Akkor persze maradtam, de megfogadtam, hogy ha gyerekeim lesznek, mindent megteszek azért, hogy ők már azzal foglalkozhassanak, amihez kedvük van. Sportiskolába adtuk, és arra neveltük őket, hogy a sport nemcsak hasznos, de élvezetes is, és bármit látnak esetleg máshol, lehet úgy élni, hogy az ember megtervezi a napjait, jut mindenre idő – a filmekre, a számítógépre is –, és nem érzi azt, hogy valamit elmulasztott. Mindez persze kevés lett volna, ha nekik nincs kitartásuk. Szerencsére volt és van, most már jönnek is az eredmények. Nincs ebben semmi titok. Összetartunk, és nem csak mi, a gyerekek is megdolgoznak azért, hogy a terveik valóra váljanak. Ez alatt nem csak az edzést kell érteni.

A házban két fürdőszoba van: merthogy egy kevés lenne reggel, amikor ébred a család, és elindulnak, ki dolgozni, ki az iskolába. A két fiatalabbik hamarabb megy el, a nagyobbak órái változatos időpontokban kezdődnek, és olykor egészen estig tartanak. De aztán hétkor, legkésőbb fél nyolckor mindannyian találkoznak a vacsoraasztalnál. Ha a szülők későn érnek haza, a nagyok olykor megfőzik a vacsorát.

Mindenki a maga helyén

Az étvággyal sohasem volt gond.

Anna azt mondja, mostanában néha szóba kerül, hogy mit szólna „a Norbi", ha betoppanna hozzájuk este fél nyolc tájban. Két világ találkozása a konyhaasztal körül: a népszerű fitneszedző azt tanítja, legalább ennyit és ennyit kell mozogni, és legföljebb ennyit kell enni, hogy ne hízzon el a fogyasztói társadalom gyermeke.

Bár megbeszélt időben érkeztünk, az édesapa nem volt otthon, nem tudott hazaérni. Arra kértük a gyerekeket, hozzák le az érmeiket, hadd készüljön egy közös felvétel, rendhagyó eredménylista. Ez aztán sokáig tartott: minduntalan kicsúszott egy-két nemzetiszín szalag a kötegekből. Aranyak, ezüstök pengtek a parkettán, mindig lehajolt valaki, hogy fölvegyen egyet.

– Természetesen én elfogult vagyok a sport iránt, de úgy érzem, méltatlanul szorul háttérbe egyre inkább, pedig a gyerekek egészsége szempontjából nagyon sok múlik azon, mi történik velük például az általános iskola első négy évében – mondja a Szent István Általános Iskola és Halmai Zoltán Sportiskola testnevelője, Szőke Mihály, aki már a negyedik Iványit tanítja, Annát. – Ebben pedig már nem az úgynevezett fejlett világra hasonlítunk. Hiszen a gyorséttermek hazájában, Amerikában még az egyetemisták nyolcvan százaléka is rendszeresen sportol. Ami Iványiéknál történik, az nem csoda, és nincs ebben semmi titok. Azért érdemes odafigyelni rájuk, mert inspiráló élmény nyomon követni, mi születik, amikor mindenki a lehető legtöbbet próbálja kihozni magából: a szülők, az iskola, a sportegyesület és persze a gyerekek. Jó látni, hogy még van ilyen.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Átalakítaná a városháza apparátusát?

Tovább olvasom