Az utóbbi hetekben sokat olvastam a mosonmagyaróvári plébániatemplomban történt fegyelmezésről, és óhatatlanul indíttatást éreztem magamban, hogy a következő történetet megírjam. 1943-ban a Győr Szabad Királyi Városi Kereskedelmi Középiskola harmadik évfolyamos tanulói voltunk. Ez azt jelenti, hogy már elmúltunk tizenkét évesek, de volt 20, sőt 21 éves osztálytársunk is. Az akkori szokás szerint, ekkor már hosszúnadrágot viseltünk, ugyanis abban az időben az „alsóban”, tehát a gimnázium vagy polgári iskola első négy osztályában még rövidnadrágos volt a diákfiú. (A lányok akkor még nem viseltek nadrágot.) A felsősök, tehát a gimnázium vagy a „keri”, a tanítóképző diákjai már hosszúnadrágot kaptak. Ezt azért írtam le, mert ez a dolog a diák számára is már egy bizonyos tekintélyt jelentett. Történt a következő eset. Iskolánknak a Rét utca végében volt egy lőtere, ahol Vidonyi Zoltán nagy tekintélyű igazgató úr céllövészetet rendezett osztályunknak. Hatosával feküdtünk fel a lőpadokra és irányítottuk a céllövő puskákat a céltáblákra. Mit tesz isten, egy szerencsétlen macska bekeveredett a céltáblák közé, és bár hiába voltunk már hosszúnadrágos diákok, a huncutság valamelyikünkben felülkerekedett, és a céltábla helyett a szegény kis cicát lőtte meg. A „mester”, mert magunk között így neveztük igazgatónkat, nem kérdezte, ki volt a tettes. Másnap mindnyájunknak jelentkezni kellett az igazgatói irodában. A régi keristák jól tudják, mit jelentett ez. A „mester” a kisasszonyt, aki a titkárnő volt, illedelmesen kiküldte a másik szobába, na nem azért, hogy a következő dolognak ne legyen szemtanúja, hanem azért, mert ez a „figyelmesség” megillette a hosszúnadrágos ifjakat. Majd sorban elhangzott a vezényszó, derékszög, kezét a cipője orrához, és máris suhant a jó csípős nádpálca a jól feszülő hosszúnadrágokon. Megérdemeltük! Így nyugtáztuk magunkban, és egyikünknek sem jutott volna eszébe, hogy bárhol is, akár családon belül vagy az édesapjánál panaszkodott volna. Talán ez a fegyelmezés is hozzájárult ahhoz, hogy a következő évek rendkívül nagy megpróbáltatásait el tudtuk viselni, és az érettségi találkozóinkon is jókedvűen, humorosan emlékeztünk vissza a sok-sok diákélményünk között erre az esetre is. Igen, a mi évfolyamunknak sok verés jutott osztályrészül. Nekünk nem volt ballagásunk, parádés érettségi bankettünk, mert éppen a könyvvitel írásbeli érettségink alatt szólaltak meg a szirénák, és percek múlva hullottak az 1944. április 13-i bombázás halálos fegyverei városunkra.