Délmagyar logó

2018. 01. 23. kedd - Zelma, Rajmund -4°C | 3°C Még több cikk.

Győrságon nem tűnt el az idő

Győrság az egyik legszebb falva a térségnek. Domboldalait most fehérakác-sorok veszik körül, s virágillatot áraszt a települést ölelő erdő. A lakosságnak körülbelül a fele bort termel, főként olaszrizlinget. Érdekes emberekből nincs hiány: van, aki a régi padlásokon érzi jól magát, van, aki a fazekasműhelyében, de olyan is, akinek egy szamár a legjobb barátja.
Nem véletlen, hogy az elmúlt években tíz százalékkal nőtt a lakosság létszáma. Aki ki akar szabadulni a városból, mert nyugodt, csendes otthonra vágyik, nem költözhetne ennél jobb helyre. Az első ember, akivel a falut átszelő péri úton találkozunk, Hajnal János. Helyesebben nem is ő az első, hanem a szamara, aki már tizenhárom éve segíti gazdáját. János bácsi úgy pattan le a kocsijáról, mint egy negyvenéves, pedig saját bevallása szerint már nyolcvanöt lesz. Le sem tagadhatná, hogy életét a földjén töltötte és tiszta levegőt szívott. Két katasztrális holdja van az örökségből, ekézni a szamarával, Dezsővel szokott.
– A tizenhárom éves még fiatalnak számít, mert ha egy szamarat jól tartanak, akkor egy közepes emberéletet is megél. Nagyon jámbor és igen erős jószág. Három-négy mázsát elhúz, akár a felszántott földön is – mutatja be legjobb barátját Hajnal János. – Dezső előde még az apámé volt. Most a lucernáját viszem haza, az van a kocsiban. Az unokáim – most már felnőttek, egyetemet végeztek – nagyon szerettek hátraülni Dezső mögé. De nem én vagyok itt az egyetlen, akinek szamara van, ma már ez is olyan hobbi sok helyen, mint a lovaglás – mondja János bácsi.
A győrsági földút, amely felkúszik a dombra, esőben járhatatlan, de száraz időben nagy élmény. Idén az akácnak sok virága van a helyi egy-két méhész nagy örömére, de a miénkre is, mivel mindent körülleng a szívszakasztó tavaszi illat. Az is igaz, hogy jó pár fa kiszáradt – egyes vélemények szerint a csernobili katasztrófa miatt, mivel éppen húsz éve annak, hogy néhány diófával együtt egy csapásra tönkrementek. De ez mit sem változtat az összképen, főleg a domb tetején, a kis tisztáson, ahol titokzatos kőlépcső tűnik el a bokrok zöldjében. Közelebbről nézve már kiderül, egyszerű borospince, amiből ki tudja, hányat találhatnánk itt Pannonhalma környékén. A tulajdonos Balogh Mihály, a volt polgármester, aki nemcsak borait tartja az időtlen helyen, de régiségeit is, mivel szenvedélyes gyűjtő. Kacatnak tűnő tárgyainak ugyanúgy lelkük van, mint magának a pincének, amelyben az első bevésés az 1944-es évről tanúzik. Balogh Mihály kedvenc területe a padlás. Ha egy házat például a fiatalok megörökölnek, őt kérik meg, hogy nézzen körül, hátha ő nagyobb örömét leli a por világában. Ezért aztán mind itt, mind otthoni pincéjében sorakoznak a századfordulós használati tárgyak, amelyeket még ő is ismer a gyerekkorából, a negyvenes-ötvenes évekből.
– A lekvárosbödönt imádtuk. Egy évre való szilvalekvár fért bele és ősi technika szerint saját magát konzerválta és hűtötte. Ezért a tetejéről előszeretettel kanalaztuk a lekvárt, mivel ott a föle megkeményedett és az volt a legfinomabb. Van itt gyertyatartó a századelőről, ma is használom. Tejesköcsög, amivel Dunát lehetett rekeszteni gyerekkoromban. Az egyik kedvencem a vasvilla, amit annak idején evésre használtak. Nem tudom, hogy ezek egy fiatalnak mennyit érnek, talán csak nekem nosztalgia a kezembe venni őket. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vasvilla például a világ legkevésbé higiénikus tárgya volt. Egyetlen evés után oxidálódni kezdett és szidollal kellett tisztogatni – mesél emlékeiről Balogh Mihály, aki egyébként hegybíróként is ismeretes a borvidéken.
Győrság talán legszebb utcácskájában lakik a térség egyik leghíresebb keramikusa. Wagner Tibor rajztanár volt a helyi iskolában, a korongozást autodidakta módon sajátította el. Bár manapság megint igen telített ez a régi szakma, a férfi megrendeléseiről árulkodik az évi sok tonna felhasznált agyag.
– Dísztárgyakat, vázákat, cserepeket készítek, arra van igényük a virágboltoknak, az egyéni megrendelőknek és az intézményeknek, amelyek díjkiosztásokra kérnek a munkáimból. Az egyedi megrendeléseket szeretem, mert a keramikusmunka lényegéből fakadóan amúgy rengeteg sablonnal kell dolgozni. Igyekszem azért – amikor csak lehet – eredetit létrehozni, ehhez a Dunántúl minden tájáról hozok anyagot. Szívesen kísérletezem. A másik, amit imádok, a szobrászkodás, megélni viszont ebből tudok. Remélem, még jó ideig – beszél a mesterségéről Wagner Tibor.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Meglátogatja Pozsony emlékhelyeit?

Tovább olvasom