Délmagyar logó

2017. 04. 23. vasárnap - Béla 5°C | 14°C Még több cikk.

Harminc család lakta akácillatú csendsziget

Bezenye és Hegyeshalom között járva szinte észrevétlenül bújik meg egy pici közösség. Márialiget egykor sokak számára vonzó település volt, mára azonban alaposan megfogyatkozott a lélekszáma: mindössze harminc család lakik itt.
Az érkező vendégek számára üres gazdasági épületek jelzik, hogy nagy élet és szorgos munka folyt a ma kongó falak között. Csak a kutyák kezdenek lázas csaholásba, észlelve az idegeneket, járókelőt sehol nem látni, a levegő olyan friss, hogy szinte harapni lehetne, miközben akácillat lengi körül a portákat. A három közül kinevezett „főutca” egyik házának kertjében aztán tüsténkedő asszonyra bukkanunk.
Tuba Lászlóné 47 éve Mosonszolnokról házasságkötése révén került a településre. – Akkoriban még egész más volt itt az élet! – nosztalgiázik Ilonka. Az állami gazdaságban bőven volt munka s abból biztos megélhetésük az itt élőknek.
Sokan jöttek ide az ország más területeiről is, köztük Birgés Mátyásné is, aki a helyiek szerint mindent tud Márialigetről. Kati néni 56 éve Sopronból indult útnak, az aratási szezonra érkezett, aztán itt ragadt, és azt mondja, nem bánta meg. Érdekes utca az övék, mert csak a rokonai laknak benne: mellettük az egyik fia, szemben velük pedig az unokája. – Soha nem kívánkoztam el innen, a munka lekötötte minden időnket otthon is, imádom a csendet, innen mi minden rosszat kizárunk – meséli az idős asszony. Kati néni ma sem tűri a tétlenséget: a napokban a géppel 90 háziszárnyast pucolt meg, és már meg is vette azok utódait: 100 csirkét és 30 kacsát. „A bolti csirke nem csirke” – jegyzi meg mosolyogva, majd hozzáteszi: bár rendszeresen Mosonmagyaróváron vásárolják a nagyobb tételeket, befőttet, lekvárt, szörpöt soha nem venne üzletből.
Kati néni férje, Matyi bácsi bizony igen kalandos életutat tudhat maga mögött. 1943-ban, 21 évesen vonult be katonának Kishegyesről. Aztán időközben elvették Bácskát Magyarországtól, rá pedig hosszú orosz hadifogság várt, majd Romániába került, aztán Magyarországon szórták szét őket dolgozni, így került Márialigetre, ahol családot alapított. Matyi bácsi azt mondja, nem őriz rossz emlékeket a hosszú orosz hadifogságról. Jól bántak ott velük, kaptak mindennap levest, kenyeret, cukrot, dohányt. Amikor pincét ásni ment az oroszoknak, azok még pálinkával is megkínálták. Szökni amúgy sem mert volna, egyszer három társa megpróbálta, közülük az egyik az életével fizetett érte. Az idős úr 19 év elteltével, 1962-ben látta újra a szüleit és a testvérét, az összehívott rokonságnak egy teljes napig folyamatosan mesélt a vele történtekről.
Márialiget persze ötven évvel ezelőtt teljesen más képet festett, mint most. Időközben megszűnt a munkát biztosító gazdaság, a mórházakból elmentek az emberek jórészt Hegyeshalomba építkezni.
Sokáig a határközelség miatt egyébként építési tilalom volt itt. Az öregek kihaltak, fiatalok

nem jöttek.
Aztán szép lassan leépült minden az apró településen: pedig 1967-ben az összevont osztályokba még 126 gyerek járt Márialigeten, és harminc éve is 11 első osztályosuk volt. Most Hegyeshalomba ingáznak tanulni a diákok. Napjában háromszor megy busz oda, és Mosonmagyaróvárra is. Van egy lerakat helyben, de a többség átbiciklizik a 7 kilométerre fekvő Hegyeshalomba vásárolni vagy beutazik Mosonmagyaróvárra. A postás is Hegyeshalomból kerekezik át mindennap, nagyon becsülik az itt élők, még a lottót is fel lehet adni nála, újságolják. Egyetlen probléma van csak vele, veti közbe Kati néni: havonta csak egyszer csenget a nyugdíjjal.
Az eldugott kis település még sincs teljesen elzárva a külvilágtól, a hírek ide is frissen érkeznek. A diákbusszal reggel jön a Kisalföld, s a nyolc előfizető szerint a nap csak akkor kezdődhet, miután értesültek a lapból a legfontosabb információkról. Bár az itt élők szerint Márialiget egyik legnagyobb értéke a nyugalom, azért aggódnak a jövőjéért: a lakosság elöregedett, a

fiatalok számára pedig nem vonzó az akácillatú kis csendsziget.

Tisztességgel meg lehet lenni Csemezen

Az ugyancsak Hegyeshalomhoz tartozó Csemeztanyán él Krajcsirik Attiláné, a Napsugár Óvoda dajkája is, aki a reggeli busszal behozza, a délutánival pedig hazaviszi a majorságban élő gyerekeket, e feladat része a munkakörének.
– Télen főleg az úttal és a vízellátással vannak gondjaink, de azért tisztességgel meg lehet lenni Csemezen – mondja. – Való igaz, kicsit nehezebb itt az élet, mégse kéne elriasztani az embereket. Aki keres munkát, az tőlünk is el tud járni dolgozni, igazából a hozzáálláson múlik minden. Az óvodásokat, iskolásokat a járatos buszon kísérjük be a faluba, az oktatásból nem kell kimaradnia senkinek. A tanítási szünetben nehezebb a közlekedés, de meg lehet érteni a Volánt is, ha néhány utas miatt nem tartja gazdaságosnak az oda-vissza tíz kilométeres utat. A csemeziek közül sokan autóval vagy biciklivel közlekednek, de van, aki gyalog megy be a faluba.
– A fiatalabbaknak nem okoz gondot a távolság, minden leküzdhető, ha az ember akar valamit. Emellett vannak előnyei is a helynek, én például szeretem a csendet, nyugalmat, a jó levegőt.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nyáron a hőmérséklettel együtt a balesetek száma is nő

Strand, játszótér, meggyfa és autó – a nyári balesetek és fertőzések elsődleges okozói.… Tovább olvasom