Délmagyar logó

2017. 03. 30. csütörtök - Zalán 8°C | 18°C Még több cikk.

Kastélyból lett falu

Egy helikopter-leszállópálya, néhány olajfa emlékeztet csupán az egykor Gyálarét határában álló uradalomra. A kastélyt, amely a második világháborúban vált gazdátlanná, az itt élő cselédek hordták szét: ebből épült számos ház a nehéz időkben. A történetet az egyik őslakos, a 78 éves Herke Mihály idézte fel.
– Ott fönn, azon a gazos dombon! Ott állt a kastély! Még pincéje is volt. De sok fürdővizet pumpáltam fel onnan az uraknak! – emlékezik Gyálarét határában a 78 éves Herke Mihály. Szalmakazal, legelő a szemünk előtt, semmi nyoma az egykori hatalmas uradalomnak – ahol az egyik legrégebbi gyálaréti lakos, Herke Mihály is cselédkedett. Most istállók, karámok állnak itt – több vállalkozás is működik a területen.

Majorságból település

A 20. század elején több major is épült a mai Gyálarét területén: Fehérpart, Szilágy, Ludvár. A falut és a rétet a trianoni határ végképp kettévágta. A rétet a földosztással felparcellázták, majd a Szilágyimajor helyén szegedi és környékbeli szegényparasztok és munkások új falut alapítottak, Újgyála néven. Mai nevét 1950-ben kapta a település, amely 1973 óta tartozik Szegedhez – írja 2005-ös tanulmányában Máté-Tóth Andrásné.

A néhai gyálaréti kastély történetét a mai napig nem kutatja senki, csupán az egykor itt dolgozók emlékezetében él. Németh Zsolt egy Gyálarét történetével foglalkozó, 2005-ös tanulmányából annyi kiderül, hogy Trianon után a terület néhány nagybirtokos tulajdonába került, ők jól működő gazdaságokat szerveztek itt, melyeknek szüksége volt az emberi munkaerőre. A családok házhelyeket kaptak, ahol lakóhelyet építettek maguknak – így kezdődött a falu története az 1920-as években.

A második világháború alatt elpusztult kúriát még mindig felidézi a táj néhány eleme: a mai napig megvan például az a helikopter-leszállópálya, amely számos öntöző- és permetezőgépet fogadott. Néhány olajfa is áll még azok közül, amelyek a két úr, Dús István és Madari tábornok 350 holdas területét elválasztó, Mihálytelekig vezető út mentén nőttek.

– Itt állt az istálló – tehenet, lovat, borjút tartott az úr. Itt volt a szárítóépület, odébb a cselédházak – mutatja tovább Herke Mihály, megemlítve: a kastély esténként nagy bankettek helyszíne volt. – A Hungáriában „tárolták" a szebb lányokat, fiáker hozta őket a birtokra. Sült a birka, borjú, hajnalig szólt a zene. Aztán Brunner Imréé lett a két gazdaság. Ő – öreg ember lévén – nem mulatozott. Nem volt goromba, de egyszer a fejemre vágott a görbe bottal, mikor lovas kocsival a töltésről lefelé robogva belehajtottam a póréhagymájába – sorolja emlékeit Herke Mihály, akinek édesapja 38 évesen szerződött ide Algyőről. Ő akkor kisgyermek volt, a Tisza jegén kiskosárban húzta maga után az édesanyja.

Az új uraságnak aztán – származása miatt – menekülnie kellett a második világháború idején, a birtok gazdátlanul maradt. Az épületeket pedig az itt szolgáló cselédek széthordták.

– Sok ház épült ebből Gyálaréten, a miénk alapja is innen került ki. Akinek eszébe jutott, és valamilyen járgányt, lovas kocsit kerített, az bontott, felpakolt, és építkezett. Hordtam a téglát én is, sajnos a tetőszerkezetet addigra már az ügyesebbek elvitték – meséli a férfi, aki ezután sem szakadt el a területtől.

– A háború idején a honvédség költözött ide, figyelőállások épültek, innen kémlelték a jugoszláv határt. Aztán téesz alakult. Még itt is dolgoztam, fejősgulyásként – réved a múltba a kastély hűlt helyén Herke Mihály.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A többség szerint jó kezdeményezés a ''tisztasági csomag''

Az emberek többsége fontosnak és jó kezdeményezésnek tartja Gyurcsány Ferenc miniszterelnök… Tovább olvasom