Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Kentaurok íjjal és lándzsával

A nyolcvanas évek végén újraéledt lovasíjász-hagyományt a ˝nagy öregek˝ mellett ma már számos közösség őrzi és ápolja.
A saját ˝birtokukon˝ kívül gyakran történelmi élőképek szereplőiként mutatják be ˝örökölt˝ tudásukat.

Az íj belső útjai

Az elmúlt két évtizedben legendássá vált az a mondat, amit a lovasíjász-hagyomány újraélesztője a ˝kezdetekkor˝ megfogalmazott. Kassai Lajos szerint ugyanis nem az az ember feladata, hogy az ősöket kövesse, hanem azt a hagyományt, azt a rendet, amit ők követtek. A ma már világhírű lovas íjászt, íjkészítőt jó sorsa a nyolcvanas évek végén vezette a Kaposmérő melletti kies völgybe, amely azóta egy nemzetközi iskola központja, ahová még a tengerentúlról is érkeznek tanítványok, hogy megismerjék az ősi hun–magyar harcművészetet. A ˝völgy˝ mívesen faragott kapuja a civil látogatók előtt is nyitva áll: a mester minden hónap első szombatján várja tanítványaival az érdeklődőket.

Kassai Lajos
Kassai Lajos

– Ha valaki jól akar lovas íjászkodni, bárhol él a világban, magyarrá kell válnia – vallja Kassai Lajos. – Az út eleje izgalmas, viszonylag gyors a fejlődés. Majd jön egy szint, ahol már nincs más, csak a munka. Befelé fordul az ember, a külső rész elfogy, majd kinyílik a belső világ.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez már más tudatállapot: a lovon keresztül harmóniába kerül a külvilággal, az őt körülvevő univerzummal. Az íj pedig a lélek hihetetlen mélységei, a bensőnk felé vezet. Lehetőség, hogy minél mélyebbre hatoljunk önmagunkba. A lovas íjászat az ösztönök, a nyers erő és az értelem, az útját kereső ember harmóniájáról szól, amit legtökéletesebben a kentaurlét fejez ki. A lovas íjászat ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet ad hétköznapjaimnak, életemnek. Egyszerre tudomány, művészet, vallás és mire idáig eljutottam, a hitemmé is vált.

Kelemen Zsolt
Kelemen Zsolt

Bőrsisak- és páncélrekonstrukció

Kelemen Zsolt kutatásai alapján készült el másfél évtizede – többek között – az első bőrsisak és -páncél rekonstrukciója, miként ő mutatta be tíz évvel ezelőtt – hosszú évszázadok után – az országban elsőként a lóhátról való lándzsavívás technikáját. Mégpedig egyedülálló módon: archaikus, kis termetű hucul lovon, amelyek tenyészegyedeit a híres aggteleki–jósvafői ménesből szintén Kelemen Zsolt válogatta ki. Belőlük lettek, lesznek ˝a kifejezetten hátas, illetve katona hucul vérvonal apró termetű, tüzes szemű, acélos izomzatú nemes példányai, hátukon dús, fekete sörényüket farkukkal összekötő jellegzetes csíkkal˝.

Jurtaállítás hóban is

˝Őseink előttünk járnak˝ – vallják a mosonmagyaróvári Tengri Íjász és Hagyományőrző Egyesület tagjai. Sajátos ténykedésük apropóját tizenegy évvel ezelőtt az íjászat gyakorlati része adta, aztán időközben figyelmük ˝a nyílvesszők gyönyörű reptén túl˝, az ősmagyar gyökerekig, történelmünk ˝elhallgatott˝ korszakáig terjedt. Bognár Árpád, az egyesület elnöke, aki már közel harminc éve foglalkozik a témával, elmondta: múzeumok, emlékhelyek, iskolateremtő és az akkoriban még háttérbe szorított publikációk segítségével ismerték meg honfoglaló eleink őstörténetét, az arról alkotott tudományos véleményeket. Aztán egy véletlen találkozás, a kirgiz kultúrát terjesztő, népszerűsítő barátaik révén ˝felfedezték˝ a jurtát, a nomád őseink életmódjával ma is hasonló körülmények között élő távoli nép ételeit, dalait, táncait, használati és dísztárgyait. Hogy mindezt a szerzett tudást továbbadják, a tengrisek népfőiskolai előadásokat, bemutatókat szerveznek, hogy a magyarság valódi származását, értékeit, ősvallását, a keleti kultúrkörből származó hagyományait megismertethessék.

˝Mindehhez szervesen kapcsolódik a természetvédelem és a szolidaritás is, hiszen eleink még nem kezdték meg a föld kirablását, ellenkezőleg, a természettel való legtökéletesebb harmóniára törekedtek, és az elesetteket mindenkor különös figyelemmel kezelték – hangsúlyozta Bognár Árpád. – Évente egyszer télen is sátorozunk, példát mutatva az elpuhult, számítógépen, motoron, műételeken nevelkedett fiataloknak. A tagok vízi és gyalogtúrákon vesznek részt, rengeteget sátorozunk és tartózkodunk a szabadban. Összejöveteleinken magyaros és egyéb, szabad tűzön készült ételeket fogyasztunk, éjszakai lövészeteket rendezünk, valódi magyar és világzenéket hallgatunk. És minden alkalommal gondolunk arra, hogy őseink előttünk járnak.˝

Elődök tekintete biztatja

A Feketeerdőn élő íjkészítő mester, Grózer Csaba szenvedélye – miként sokaknak a hagyományőrzők közül – gyermekkorában a somfából, bálamadzagból készített ˝fegyverrel˝ kezdődött. Aztán a kezdetleges próbálkozások után kamaszként elhatározta, elkészíti az első ˝igazit˝. Olyat és olyan anyagokból, amelyek akár a harcos őseink kezében is megfordulhattak.


Megvalósultát komoly kutatás előzte meg, ami nem volt könnyű feladat, hiszen kevés írott forrás született arról, hogyan lesz a szürke marha szarvából, különleges fákból, vadak inából, különleges anyagokból főzött enyvvel ragasztott, nyírfakéreggel díszített tárgyból olyan fegyver, amely a hunok, illetve a honfoglaló magyarok kezében rettegett ellenség volt. Grózer Csaba a ˝hiányzó adatokat˝ saját útján járva kikísérletezte: hetekig, hónapokig, évekig gondolkodott, dolgozott egy-egy problémán, amelynek megoldásaként elkészült az az íj, ami már az első próbálkozásnál eltört. Mindez az elszánt mestert nem keserítette el, éppen ellenkezőleg, új erőt adott neki ahhoz, hogy végre elkészüljön, elkészülhessen a tökéletes. A génjeiben rejtező ősi tudásra támaszkodott és segítségével megvalósította azt, amelynek jóvoltából évszázadokkal vagy éppen ezer évvel ezelőtt is ˝magát építette fel˝, egy-egy íj született. A magyar típus után a hun, a török, az avar, majd a mongol ˝fajta˝ következett. Tudását azóta nemcsak a határon innen, hanem túl is ismerik, elismerik. Olyannyira, hogy Grózer Csaba számos külföldi múzeumnak restaurál történelmi íjakat.˝

Legnagyobb élménynek azt a pillanatot tartja, amikor a kész ˝testre˝ ráteszi a húrt, és az ősök lelkét idéző fegyver méltósággal életre kel. Ilyenkor a múltból áradó időtlen energiát érzi, aztán mikor a nyílvessző a magasba repül, gyermeki ámulattal csodálja reptét. És mikor nyeregbe ül – mert másik nagy szenvedélye a ló – és vágtázva íjazni kezd, talán kicsit a pusztai vitéz elődök biztató tekintete érinti vállát.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Önkormányzatok tüntetnek ma a Kossuth téren

A benyújtott 2010-es költségvetés ellen tüntetnek ma önkormányzatok az Országház előtti Kossuth… Tovább olvasom