Délmagyar logó

2017. 07. 20. csütörtök - Illés 21°C | 34°C Még több cikk.

Kritika a filmről

Nehéz úgy beszélni A passióról (The Passion of the Christ), hogy az embert ne befolyásolja a szenvedélyeknek az elmúlt hat hónapban támadt vihara, valamint a film kapcsán megfogalmazott számos kérdés. Elkövetett-e Mel Gibson valami pimaszságot? Antiszemtizmusról van-e szó?
Egy veszedelmes eszközhöz nyúlt, hogy gyűlöletet szítson? Vagy talán politikailag érzékeny korunk ítélkezésében mutatkozik óriási tévedés? Nos, végül is itt a film, s nekünk azt kell megítélnünk - mint filmet - és a (földi) örömhír az, hogy Gibson egy zseniálisan döbbenetes és traumatikus látomást tár elénk Krisztus életének utolsó 12 órájáról, s mindezt olyan rendezői lendülettel és magabiztos irányítással teszi, amit A rettenthetetlen című filmjénél még nem tapasztaltunk.

Nagyon egyértelműen viszi a filmvászonra Gibson a témát. Csak egészen futó pillantásokban mutatja be Krisztus életét és tanításait az elárultatásáig a Gecsemáné-kertben, ahol a film kezdődik. Ami valójában elénk tárul, az Krisztus gyötrelmes és előre elrendelt fizikai szenvedése és megaláztatása a kereszt felé vezető úton és a kereszten. És ezt mutatja meg Gibson: a gyötrelmes szenvedést.

Már az első sajtóvetítések megosztották a közönséget és nem annyira a hit miatt, hanem hogy ki bírja gyomorral az erőszakot és ki nem. És ez az a pont, ami a filmről a legújabb vitákat kiváltja, nevezetesen, hogy a hívők seregei fizetnek azért Észak-Amerika-szerte, hogy mindezt ezen a héten lássák.

A Krisztussal szemben alkalmazott könyörtelen erőszak révén jelentkezik a filmben az az ősi erő, ami mostanában ritkán látható a moziban. Gibson célját - ami az volt, hogy bemutassa azt a mérhetetlen kegyetlenséget, amit Krisztus elviselt az emberekért - nem kevés sikerrel éri el és időnként feledteti azokat a tiszteletreméltó Passió-változatokat, amelyeket eddig filmre vittek.

Egysíkú a mű? Ki tudja. Sok terjedelmes jelenetben a film majdhogynem monoton, jellemábrázolásra alig vállalkozik, az evangéliumot követi, merjük kimondani, vallásosan. Valami mégis arra kényszerít, hogy nézzük Krisztus agóniáját, mint a nyilvános kivégzéseket a régi időkben, már csak azért is, mert az ember tudja, hogy a vége jó lesz.

Ha Krisztus végül feltámad a halálából, miért ne lenne elviselhető brutális megkorbácsolásának és kegyetlen meggyilkolásának végignézése?
Feltételezve, hogy a film magával ragadja a hívőket, jelentős forgalmazási siker lesz. Még ha a szülők óvni akarják is majd a gyerekeiket a zsigerekig hatoló tapasztalattól, magával ragadja őket ez a film, mert minden egyes képkockában benne van Gibson őszinte hite abban, amit csinált.

Hozzá kell tennünk, kevés olyan nem-hívő lesz, akiket még nem ért el az ármánykodás, hogy mit kell Gibsonnak mondania erről a témáról, különösen a világszerte teljes címlapokat is kitevő sajtóvisszhang fényében. A másodlagos médiumokban azonban a filmnek hosszútávon gigantikus potenciális értéke van: ez egy időtlen mű, mely az eljövendő években sokáig felhasználható lesz vallási és oktatási célokra.

A filmben azok a nyelvek szólalnak meg, amelyeket annak idején hallhattunk volna - az arámi, a latin és a görög, a terjesztőknek azonban emiatt nem kell aggódniuk. Itt nem a dialógusoké az elsőbbség, és aki valamelyest is ismeri a történetet, már ismeri is a filmben elhangzó szavakat. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogyan ítélik majd meg a filmet, ha az év végén eljön a díjazások ideje: idegen nyelvű filmként nevezik majd? Netán létrehoznak egy új kategóriát a holt nyelven beszélő filmek számára?

A passió rendezői film, és míg a három főszereplő - Jim Caviezel (Jézus), Maia Morgenstern (Mária) és Monica Bellucci (Mária Magdolna) - remekel, mégis másodlagosak a film szívében dobogó vallásos szenvedélyhez képest. Ezért van az, hogy a testet érő szadista támadások képeinek miriádja jobban belevésődik az emlékezetbe, mint az egyéni alakítások.
Gibson ezeket a bántalmazásokat olyan gonddal és hitelességgel koreografálta meg, hogy azok a jeleneteknek barbár szépséget kölcsönöznek, és ami egy film esetében kellemetlen, szokatlan, a tényleges fizikai fájdalom kínját váltják ki.

A 27 millió dolláros film, melyet a dél-olaszországi Materában, valamint a római Cinecittá Stúdió műtermeiben forgattak, tökéletesen megfelel a várakozásnak, köszönhetően a díszlettervező Francesco Frigerinek és az operatőr Caleb Deschanelnek, aki az iszapos barna markáns színárnyalataival dolgozik, amelybe belevegyül a kiontott vér vöröse. John Debney zenéjének lüktető közel-keleti hangulata van, s ezzel Peter Gabriel zenéjére emlékeztet a Krisztus utolsó megkísértése című filmből, bár ebben megszólal a hagyományosabb hangzású mennyei kórus.

Mike Goodridge, a Screen amerikai szerkesztője (Los Angeles)
(Screen Daily 2004. február 23., Fordítás-forrás: Budapest Film)

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Diákhitel és utalás

Március 12-én folyószámlájukon találhatták diákhitelük esedékes összegét azok a régebbi ügyfelek,… Tovább olvasom