Délmagyar logó

2017. 05. 30. kedd - Janka, Zsanett 16°C | 29°C Még több cikk.

Kudlik Júlia beszéde a magyar szolidaritás napján

Kudlik Júlia, az egykori népszerű televíziós műsorvezető, a Fidesz-KDNP nemzeti konzultációs programjának háziasszonya beszédet mondott a Köztársaság téri nagygyűlésen.
Köszöntöm Önöket!

Mint a konzultáció háziasszonya az elmúlt esztendő júliusában az úgynevezett buszos országjárás során száz településen jártam, napi 6–8 konzultációt tartottam, több mint 87 órát töltöttem a központi irodában, a Madách téren, és mondhatom, hogy nagyon sok élethelyzettel találkoztam, nagyon sok emberrel beszéltem, rendkívül sok tapasztalattal, élménnyel lettem gazdagabb.

Ám ezeknek a találkozásoknak, ezeknek a beszélgetéseknek a során soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy milyen a politikai beállítottsága, hogy jár-e templomba vagy párttaggyűlésre, van-e párttagkönyve, vagy imádkozik-e.

Mert ennél sokkal inkább érdekelt maga az ember, és az, amit el szeretett volna mondani nekünk. Én negyven éven át, pályám során, amikor csak akarták, ott ülhettem a szobájuk sarkában, és beszélhettem a nézőnek. Akik között lehet szegény, lehet gazdag, lehet tanult vagy tanulatlan, de elsősorban és mindenekelőtt ember. Én a most következő percekben is az emberhez, az embereknek szeretnék szólni.

Tavaly november végén hivatalosan véget ért a Nemzeti Konzultáció. Az azóta eltelt időben úgy érzem, leülepedett, letisztult bennem mindaz, ami akkor ért. És úgy érzem, hogy ma már szavakban is meg tudom fogalmazni az Önök számára azokat a tanulságokat, amelyeket megfogalmaztam a magam számára. Ezt osztom most meg Önökkel.

Az első ilyen dolog, egyetlen biztos dolog van ma Magyarországon. És ez a bizonytalanság.

A második, hogy ebben az országban az emberek nagyobbik része nem emberhez méltó körülmények között kénytelen élni, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez csak és kizárólag az ő felelősségük, és ő miattuk van így.
A harmadik, és egyben legszomorúbb tapasztalásom, hogy Magyarországon nem a magyar ember az első és legfontosabb.

És mit tetszenek gondolni? Nekünk, helyettünk ki fogja mindezt megcsinálni, megoldani, kiharcolni? Senki. Csak mi együtt, összefogva, egymást segítve, támogatva. Árkot, gödröt átugorva tudjuk megcsinálni, hittel, akarattal és elszántsággal magunknak, magunkért és egymásért.

Összefogni pedig csak úgy tudunk, hogyha egyszer végre azt nézzük, ami összeköt bennünket, és nem azt, ami elválaszt. Higgyék el, sokkal erősebb, sokkal ősibb, sokkal igazabb mindaz, ami a magyar embereket összetartja, mint ami elválasztja, még akkor is, hogyha az sokkal harsányabb és sokkal agresszívabb.

Megtanultam a konzultáció alatt is, hogy igen is merni kell megszólítani az embereket. Igen is merni kell nyújtani feléjük a kezünket. És most ne várjanak tőlem egy csodamondatot, hogy ezt hogyan kell csinálni. Mindenkinek magának kell megtapasztalnia, meghatároznia és kitalálnia, mert mindenki látja, érzi és tapasztalja, hogy kik veszik körül.

Higgyék el, sokszor elég egy mozdulat, egy mosoly, egy szemvillanás, egy simogatás, és gondoljanak arra, hogy lehet, hogy ő már várja, hogy nyújtsuk a kezünket. Ő valamiért nem nyújtja, de ne az okát keressük, hanem mi nyújtsuk. Igenis merjük nyújtani! És ha ő is nyújtja, az már egy kis siker. Ha meg is tudjuk fogni, az egy másik kis siker. Ha meg is tudjuk szorítani, az egy harmadik kis siker.

Minden egyes nagy siker csupa ilyen kicsi sikerekből áll össze. És minden siker mögött nagyon-nagyon sok ember van, mert csak így lehet a siker tartós, és csak így lehet az öröm mindenkié.

Persze tudom, mindig is voltak, vannak és lesznek olyanok, akiknek, ha nyolc kezünk lenne, és mind a nyolcat nyújtanánk, akkor se fogják nyújtani. Szomorúan és sajnálattal azt kell mondjam, hogy velük nem kell foglalkozni. Ők ott lent abban a zűrös sötét, ingoványos mocsárban érzik jól magukat, és észre sem fogják venni, hogy egymás vállán, fején taposva fogják saját magukat oda beledöngölni. De higgyék el nekem, ők nagyon-nagyon-nagyon kevesen vannak.

Én őszintén remélem, hogy mi, akik most itt együtt vagyunk, akár élőben, akár a televízió képernyőjén keresztül, érezzük és megéljük azt az egységélményt, ahonnan vagy amelyből valamennyien ide érkeztünk, és ahová a földi út végén egyszer valamennyien visszatérünk, reményeink szerint. Ez az egységélmény mindannyiunkban benne van. A különös az, hogy csak nagyon ritkán, nagyon különleges alkalmakkor, nagyon felemelő megszentelt, áldott állapotban vagy helyzetekben tudjuk előhívni és megélni.

Nekünk, nőknek megadatott, hogy életünk során intenzívebben és talán többször is átélhetjük ezt az egységélményt. Erre a legcsodálatosabb példa a babavárás ideje. Hiszen az a pici élet itt, belül, a testünkben terem, itt fejlődik, végigjárja a törzsfejlődés lépcsőfokait, és 9 hónap múltán hátrahagyva a magzati létet, kölcsön kapott életével megérkezik ide erre a Földre. És ne feledjék, valamennyien így érkeztünk.

Csakhogy a megérkezés pillanatában akkora sokkot kapunk, ezt nevezzük születésnek, amikor látszólag is az egység kettészakad, mamára és babára. Akkor mintha egy pillanatra megfeledkeznénk erről az egységélményről, de azután visszatér, és még nagyon-nagyon-nagyon sokáig megmarad, az édesanyákban örökre. Ennek az egységélménynek a földi neve szeretet. És a szeretetnek nem a gyűlölet az ellentéte, nem, hanem a félelem. És aki fél, az vagy szorong, vagy kiabál, és agresszív. A szeretet halkan, lágyan, lassan omlik, bársonyozva balzsamoz, és mi, akik képesek vagyunk ezt érezni, megélni és átélni, mi, a szemünkkel nézünk, de a szívünkkel látunk. És aki fél, az se nem lát, se nem hall.

Bizton mondhatom önöknek, nagyon sok helyen jártam, nagyon sok emberrel találkoztam, és azt állapítottam meg, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok ember van, aki valahol a kettő között áll. Nyitott szemmel, nyitott füllel, talán picit nyitott szívvel, csendben les, és figyel. És ők bizony már megérezték, hogy ez a mélyről jövő érzés egyszercsak előbukkan. Az erő, amely az elhaló test szöveteiben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, de értelme is a világnak.
Azt kívánom, hogy ez az egységélmény, ez az őserő adjon valamennyiünknek hitet és reményt, hogy érdemes.

Köszönöm, hogy figyeltek rám.

Kudlik Júlia
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Angliai repülőgépek Szentivánon

Szép fejlődési pályát mondhat magáénak a Kobo-Coop Kft. légi üzletága. Az elmúlt öt év alatt nemzetközileg is ismert, elismert légijármű-üzemeltető céggé vált. A vállalkozás szó szerint a híd (légi híd) szerepét tölti be a keleti gépek és a nyugati felhasználók között. A cég tulajdonosa szerint a közút telített, így a légtéré a jövő, különösen, mert az emberek egyre jobban igénylik a gyors közlekedést. Tovább olvasom