Délmagyar logó

2017. 09. 24. vasárnap - Gellért, Mercédesz 12°C | 17°C Még több cikk.

Mondjad! Avagy örülök, hogy hallom a hangod...

Noha nehezen hagytam fel az évtizedeken át hűséges alkotótárs, az írógép billentyűinek csapkodásával – természetes félelemnek ítélve az újtól való vonakodásomat –, mégis győzött a számítógép. Pedig a már évek óta pincében porosodó írógép mellett sok előnyt fel tudtam ám sorakoztatni; közülük is élre került, hogy míg emezen egy rossz billentyűt épphogy csak érintve eltűnt az egész cikk, addig a leírt gondolataimat megőrizte az írógépbe tekert papír. Jó pár elröppent mondatom árán mára megtanultam: az írás visszahozható, folytatható, sőt, ha melléütök vagy kihagyok egy betűt, nincs szükség hibát törlő Radexre, ráadásul bármikor átírhatok, előbbre helyezhetek akár egy egész bekezdést is anélkül, hogy új papírra kéne elölről kezdenem az egészet.

Az újtól való idegenkedésem dacára engem a technikai csodák mindig ámulatba ejtenek. Ilyen a legegyszerűbb számológép is; elég beütnöm az akárhány jegyű számot, majd az elvégzendő művelet gombja után az újabbat, s már látom is az eredményt. Hát nem fantasztikus? És ez is az emberi agy szüleménye, mint oly sok minden. Mint például a telefon, melynek feltalálásakor milliók kételkedtek; no ne ám már, hogy amit itt beszélnek, azt hallják a szomszéd utcában, a másik városban, hogy a tengerentúlt már ne is említsék. Igazuk állítására mondogatták: nincs is annyi drót vagy zsinór vagy mifene. És mi lett ebből mára, a mobiltelefonok világában…? Tudjuk, mi lett. Az, hogy egyre udvariatlanabbá válik az emberek közötti viszony, sekélyessé a kommunikáció. Nemrég ha két ember beszélgetett és valaki szóhoz akart jutni, olyankor kivárta a sorát. Ma meg bármily fontos eszmecsere közben elég egy csicsás telefonhang; máris a hívó élvez elsőbbséget. A maroknyi készüléken ugyanis a némításra szolgáló gomb – értekezleteken, előadásokon is – érintetlen marad, mert egyre többen tartják magukat pótolhatatlannak. Ha pedig feledékenységből netán telefon nélkül indulnának útnak, már rohannak is vissza érte, s lesik izgatottan: kereste-e őket valaki? Valaki, aki mégsem lehet túl fontos, mert a „csörgést” követően ezt hallja: „Mondjad!” (...) Imádnám most hallhatóvá is tenni e rideg szó lekezelő hangsúlyát, de aligha van ember, aki ne hallotta volna még ezt köszönés helyett. S noha a telefon legtöbbször kiírja a hívó nevét, mégis ritkán hangzik a hívott szájából: „Szia, de örülök, hogy hallom a hangodat!” Sokak szerint kár szórni a pénzt ilyen ósdi locsogásra, amikor hamar percekké tornyosulnak a másodpercek. E vészesen terjedő divatra némi gyógyír, hogy ma már egyre több telefonáló kezdi így a köszönés után: „Alkalmas pillanatban hívlak?”
Eme illemre való fittyet hányás felemlegetésének az oka, hogy kezembe került egy levél, melyben a „Kedves Barátom!” megszólítás után ez olvasható: „Nagyon szeretnék ma délután néhány percig önnel beszélgetni. Kérem tehát, ne sajnálja az órát tudatni, melyben látogatásom legkevésbé leend alkalmatlan. Maradok tisztelettel: Horváth József.” Hát ilyen is volt! Anno: „Lébeny-Sz-Miklós, 1888. Márczius 15.”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szívet formált a franciasalátából

Zsűrink Kóródiné Horváth Borbála puttonyos káposztáját választotta a második negyedév legjobb… Tovább olvasom