Délmagyar logó

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -5°C | 3°C

Nem dédelgetik, faragják

Posonyi Takács Lászlót, a Győri Nemzeti Színház tagját az eltelt néhány év alatt, mióta a megyeszékhelyen játszik, megszerette a közönség. Vele beszélgettünk.
„ Azt nem szeretem, ha azt kérdezik tőlem, hogy miért lettem színész. Ismert válasz, hogy én már gyerekkoromban is... Hát nem. Én erdész szerettem volna lenni. Vágytam rá. Mert imádom a csendet és szeretem az egyedüllétet. Az erdő olyan, hogy szerintem nem lehet róla beszélni. Csak élni, létezni benne. ”
A mondat utáni csöppnyi csend ezt jelzi ama szerencsésnek, aki Posonyi Takács Lászlót, a Győri Nemzeti Színház tagját hallgatja az egyik öltözőben. A találkozásra az adott alkalmat, hogy a művésznek jó a sorozata: az évadban láthatta a közönség a Liliomban, Az oroszlán télen című színműben. Ez akár egy panelban élő mai család életéről is játszódhat. „ Aki látta, tudja, miről beszélek ” – említi a színész.
A beszélgetőtárs, a színházat figyelő újságíró az említett drámában (Földnélküli) Jánost játszó Posonyi Takácsot nézvén parancsot adott magának, kérdezd meg ezt az embert: tudatosan használja ő a mozgását a színpadon ? Ha valamiről felismerhető az ötödik évadját Győrött „ koptató ” színész, akkor a színpadi mozgása tényleg az.
„ Tudatos ez ? ” – hangzik a nekiszegezett kérdés annak fényében, hogy korábban a Kakukkfészekben a sírós fiút, a Liliomban „ ligetbéli srácot ” a Svejkben a részeges Katzot remekül jelenítette meg. Most a Hairről ne beszéljünk.
– Hogy tudatos-e ? Most már igen – válaszol a színész. És felfedi, vagy inkább csak beszél róla, hogy miért lett ő egy szál fa abban az erdőben, amelynek neve színház. Ő faként fiatal még, csak hetedik évad, emberként is vékony, inkább kicsi. Csupa ideg. Gyakran pánikol.
– A színház nem kívánságműsor – így folytatja. – Más osztja a szerepeket. Azt is tudom, hogy sose leszek Hamlet. Színészhallgatóként már dobáltak engem a színpadon. A Madách ’ 96-béli Becketben például, amely két évadot élt meg. Hét éve megy ellenben a Mario és a varázsló a Stúdiószínpadon. Mégis csinálom. Olyan régen játsszuk, hogy kihaltak belőle, újak jöttek, de nem hagyom abba. Hogy miért ? Tartok tőle, hogy soha többé nem jön ilyen pillanat, ennyi év... Különben is. Soha nem tudjuk, melyik a nagy pillanat. Erre akkor jöttem rá, amikor szegény Sipi sírjánál álltam. Sipka László Svejket alakította. Az utolsó előadás előtt elhunyt.
– Igazából ő beszélt rá Katzra, ő mondta egyik előadás közben: „ Állj le! ” Mert bekiabált egy néző. Aztán folytattuk. A közönségre emeltem a kupát. Kitört a fütyülős vastaps. A nagyérdemű mellénk állt... Még néhány szép pillanatról szót ejtettünk.
– A Kakukkfészek próbái közben „ orvostanhallgatóként ” bementem a pszichiátriára dadogóst tanulni. Szükségem volt rá a szerepemhez. Egyszer csak azt mondja Bujtor: „ Ide figyelj! Ennek a srácnak zokogási rohamai vannak. Ha nem tudsz sírni, ne sírj. De ha tudsz, jöjjön! ” Hát jött. Talán háromszor-négyszer nem sikerült. Más. „ Te, öreg – mondta Tordy a Liliom próbája közben – , legyél te a liget. ”
Így történt, hogy péntektől hétfőig Posonyi Takács megtanult egykerekűvel biciklizni. Aztán gólyalábon járni. Jelezvén a tisztelt közönségnek: ő a liget. Esett-kelt próba közben, kék-zöld volt a teste. Így adta oda magát a darabhoz. Ez az odaadás fizikai erőnlét nélkül nem menne. És néha eszébe jut: de jó lenne Csehovot játszani!
– Észrevette ezt valaki ?
– Nem tudom – válaszol tűnődve a színész a kulisszák mögött. – Azt, hogy számítanak a mozgásomra, sosem mondták. De hagyják. Olyan típus vagyok, hogy „ ömlök ” már az első próbán. Toporgok, szöszölök. De mit tegyek ? Úgy érzem, muszáj soknak lennem. A rendező ugyanis a sokból majd lefarag annyit, hogy jó legyek a szerepben.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Legnagyobb ajándék a tánc

Ötvenöt éves Markó Iván. A Kossuth-díjas balettművészt a jeles nap alkalomból egykori mestere,… Tovább olvasom