Délmagyar logó

2017. 01. 17. kedd - Antal, Antónia -4°C | 1°C

Németh Ilona gyűjteményes kiállítása

Németh Ilona 1963-ban Dunaszerdahelyen született. A Magyar Iparművészeti Főiskola tipografika és könyvillusztráció szakán végzett (1987). Mesterei Baskai József, Kass János és Szántó Tibor voltak. Számos díja mellett 1998-ban bécsi, kaliforniai és New York-i ösztöndíjat nyert. Tanulmányait 2001-2004 között a Pécsi Mesterképző Doktori Iskolájában folytatta, ahol ez évben PhD tudományos fokozatot szerzett. Önálló alkotói tevékenysége mellett folyóiratok grafikai tervezésében és szerkesztésében vesz részt, könyvillusztrációs és tipográfiai munkát végez.

Német Ilona festőként indult, de már az első önálló tárlatát installációkból rendezte. Ma egyike a legjelentősebb közép-európai installációművészeknek. A 49. Velencei Biennálén például Jiři Surůvkával együtt ő képviselte munkáival a kortárs szlovák művészetet. Az installáció műfajáról azt tartja, hogy olyan mint egy szonett: drágakő, ami megszólít, elgondolkodtat, szórakoztat, magával ragad, de amit sok-sok fáradsággal kell csiszolni, hogy fényét megsokszorozza, lényegét megértsük.

Németh Ilona a kezdetektől fogva egyszerre több műfajt fogott össze művészetében (festészet, akcióművészet, video, installáció, environment). Korai fő témája a természet, amelyet számos nézőpontból közelített meg, elsősorban a természeti, az organikus és a keresetlen, illetve a természet, az ember és az ember által teremtett világ összefüggéseit kutatva.
E korszak fő művében (Labirintus, 1990 tempera, karton, szalma, video) a festészet lehetőségeit kívánta kiterjeszteni olyan anyagok használatával, mint a 70 festett kép között elhelyezett bála és a gondosan a padlóra terített szalma, amely különös kontrasztot, egyúttal szokatlan szintézist teremtett a land art, az enteriőr és a tradícionális festészet között.

Következő alkotásainak legfontosabb alapeleme továbbra is a természetes anyag maradt, így a gally, a vessző, a kő, vagy a fű és a föld, de műveit mesterséges tárgyakkal, fémekkel és elektromos eszközökkel kombinálta, vagy az azonos elemek megsokszorozásával hatalmas teret kijelölő, monumentális erejű irreális képpé növelte.
1992-ben készült Kapu című kitűnő műve, amely a természet és a dolgok dialektikus összefüggésekben történő megismerhetőségét értelmezi metaforikus nyelven.
A világ metaforikus értelmezése jellemzi a Négy évszak (1992) és a Palettám (1993) című műveit is, ahol a taktilis élmények és a színek erős lírai tartalmat sugallnak, de az anyag jelentésbeli gazdagsága helyett a kiválasztott konkrét kérdésre, a koncepcióra helyeződik át a hangsúly. Hol egy érzés, hol egy adott történelmi helyzet, hol az emberi felelősség kérdése lesz a fő téma, végül egyetlen tiszta gondolat pátosz nélküli, plasztikus kifejezése (Vesszőfutás, 1994). Eközben mind az eszközkészlet, mind a formahasználat minimalizálódik, s egyidejűleg a mű egyre nagyobb teret vesz birtokba (Az út, 1996; Útban, 1997).

Következő műveiben a nők belső érzéseivel foglalkozik a művész (Többfunkciós nő, 1996; Nőgyógyászati magánrendelő, 1997), majd az őt körülvevő mindennapi környezettel, így az érzelmek, élmények hiányával, az emberiesség kérdéseivel (Lélegző padló, 1998; Exhibition Room, 1998; Fotelok, 2000; Kód, 2002) és a mai társadalom szociális, egzisztenciális, mentális problémáival (Rész, 2000; Reggel, 2003). Legutóbbi műve különös rekonstrukció az utca egy részéről, amelyen naponta többször végigmegyünk, s mégis annyiféleképpen őrzünk emlékezetünkben, ahányan csak létezünk (27 m, 2004)

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Angliai túrán a diákok

A Hunyadi János Evangélikus Általános Iskola angolul tanuló diákjai angliai utazáson vettek részt.… Tovább olvasom