Délmagyar logó

2017. 02. 24. péntek - Mátyás 6°C | 12°C Még több cikk.

Ó-, új és legújabb szövetség

Természeti-társadalmi kataklizmák között jött létre a kereszténység kétezer-valahány évvel ezelőtt. A Római Birodalom, hatalma csúcspontján, a kor szintjéhez képest elképesztő mérvű gazdasági tempót diktált, és ezt – az akkori technikai fejlettség mellett – csak az emberi s természeti erőforrások rendkívüli kizsarolásával lehetett teljesíteni. Ilyen körülmények között alakult ki a kereszténység, új szemléletet honosítva meg, mely biztosította a „fönntartható fejlődést" – a mai napig. Az ó- és az új szövetség után egyfajta „legújabb szövetségre" lenne szükség, már nem csupán egy népcsoport, nem is csak az emberiség, hanem az élet egésze fönnmaradásáért – ezt ökologizmusnak is hívják.
Számos – még inkább számtalan – párhuzam lelhető a bibliai idők s a mai kor természeti problémái között – mondja Sümegi Pál, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) földtani és őslénytani tanszé-
kének vezetője.

Környezet kétezer éve

A kereszténység kialakulásának helyszíne – a Földközi-tenger keleti szegélye, a mai Szentföld és környéke – a termelőgazdálkodás egyik bölcsője. Az ember itt már Jézus születése előtt több ezer évvel földet művel, állatot tenyészt, a világ első kultúrtáját hozva létre. A területen, mely nemrég lett a Római Birodalom része, egyik kereskedelmi központ alakul a másik után a tengerparton, gályák szelik a tengert. A kőszenet nem ismerik, energianyerésre a kivágott erdőkből szénégetéssel nyert faszenet használják. A faszenet jórészt ércből való fémkinyerésre használták: a légiók fegyverzete rengeteg fémet igényelt. A kohászati központok csak úgy nyelték az erdőket, akkor kopaszodott le a mediterrán táj, hordódott le a termőtalaj a csupasz karsztig, sárfolyamok zúdultak a tengerbe.

Róma akkoriban éri el katonai-gazdasági hatalmának csúcspontját, kezdődik a császárok kora. Római uralkodó osztály települ a szegény nép nyakába, közben maga a zsidóság is megosztott, egyik része kiegyezik a hódítókkal, másik része lázong, egyik felkelés a másikat követi – kataklizmaközeli volt a világ. Az elrémisztő kép, az éjjel-nappal vöröslő ércpörkölőkkel, a gomolygó füsttel, az amfiteátrumok állatviadalaival nem valami elképzelt kép: ásatások sorozata rekonstruálta az egykori helyzetet. Kutatások igazolták: a kereszténység kialakulása korában a Szentföldről és környékéről elfogytak a lombos fák, s óriási volt az ólom-, kadmiumszennyezés.

Puszta helyett sivatag

Próféták és Messiás

„Kitermelődnek" a kisebb-nagyobb próféták, társadalmi problémákra, tragédiákra érzékeny emberek, és lázasan keresik a megoldást. Bontakozóban egy új eszmerendszer. Egyik látnok ezt tesz hozzá, a másik azt, s így tovább – és végül, Jézus tanításaival, a Saulusból lett Paulus egyházteremtő tevékenységével összeáll a kép. Megtörténik a robbanásszerű, döbbenetes váltás: Jézus már nemcsak a zsidó népnek igyekszik átadni üzenetet, hanem az egész emberiségnek. S a kezdetben üldözött kereszténység szétterjed az egész birodalomban.

Mi a varázsereje? Tagadta mindazt, amit a rómaiak hoztak létre, erőszakot, kegyetlenséget, mértéktelenséget, és a békés egymás mellett élésre tanított. Azaz alternatívát nyújtott. Nyilvánvaló volt ugyanis – ha nem is tudatosították magukban az észlelők, de érezték –, hogy a rómaiak alkalmazta elvek szerint csak egy bizonyos számú embert tud eltartani a megrendült állapotú, leromlott környezet. Önkorlátozás kell az elemi létfeltételek megmaradásáért. Nem tett mást, mint a jelen igényeinek leszállítása árán biztosította a következő generációk fönnmaradását. „Kiigazította" a rómaiak hedonizmusát, mely a jövő társadalmat is föláldozta volna pillanatnyi érdekekért. Ennek az „eredeti" kereszténységnek természetesen semmi köze nem volt ahhoz az elfajult változatához, amellyé számos helyen nemsokára változott, de az eredeti lényegéhez való visszatérést újra meg újra megkísérlő törekvésekkel évszázadokon át lehetővé tette a társadalmi-technikai „fenntartható fejlődést".  
Megkezdődik ugyanebben az időben, és több száz éven át tart egy fölmelegedés, akkor indul meg a sivatagosodás. Igen: ahol ma sivatag van, valamikor sztyeppterület volt – nem véletlenül beszél a Biblia pusztáról –, juhnyájak, gulyák legeltek, gabonamező hullámzott a feltört földeken. Folyók szelték keresztül a területet. Mind északabbra nyomul a jövendőbeli Szahara, létrejön a Negev-sivatag. A sztyeppei pásztortörzsek elvesztik a megélhetésüket, kezdődik a kényszervárosiasodás, az emberek leszorulnak a tengerparti kereskedelmi központokba, ott szembetalálkoznak a rómaiak létrehozta, kataklizmatikus állapotokkal – s kétségbeesnek. Korábbi életformájuk megszűnik, és ez az új nem az övék, idegenek erőltetik rájuk, s nem is ad biztonságot: természet és társadalom egyaránt fenyegető. Nincs, amibe fogódzhatnának a talajt vesztett tömegek, és ilyen körülmények között – nem csak itt és most: mindig s mindenkor – kialakul a messiásvárás.

Új előremenekülés

Centrum s periféria – gazdaságilag így osztható föl a világ. A centrum, ahol a gyarapodás létrejön, újabb s újabb technikai újításokat kezdenek alkalmazni, folyton sugározza ki magából e gazdagságot, és így önkéntelenül is húzza maga után a perifériát. Ám hogy az ne tudja beérni, folyamatosan előre kell menekülnie, folyamatosan teljesítenie kell. Róma – mai szemmel nézvést esztelennek tűnő – rohanása egy gazdasági centrum előremenekülése, végső erőfeszítése volt a szerzett előny megtartására a perifériához – a minden irányból támadó barbárokhoz – képest. Ám mert embert és környezetet értéknek nem tekintő szemléletmódja miatt nem kereste túlzottan az innováció lehetőségeit, nem tudott túllépni egy kritikus energiaküszöböt, és így elbukott a periféria – a népvándorlás tömegei – csapásai alatt. Ma is hasonló határon állunk: tovább kellene fejlődnünk, de megint itt egy – a jelenlegi energiahasznosítási lehetőségekkel – meghaladhatatlan energiaküszöb.

Figyelmeztető jelek

Nem kell hozzá közvetlen csapás: ma már csupán a környezetpusztítás is elegendő a bukáshoz. „Az én városaim nem pusztulnak el, élők lesznek, és bevilágítják az évezredeket", írta Hadrianus, a nagy építkező, sétálva a korábbi kultúrák romjai között. Mi hasonlóan gondolkozunk jelen városainkkal kapcsolatban, a római korabeli romok közt sétálva. Ám – s ez a római kor, a kereszténység kialakulása korának, üzenete számunkra – e pusztulásnak nem kell szükségképp bekövetkeznie. Csak akkor kell tőle tartani, ha a világ vezetői, illetve tanácsadóik szem elől tévesztik: nem az épületek, utak, városok a legfontosabbak, hanem akik ezeket létrehozzák. S, mert nem létezhetnek egymás nélkül, minden, ami él. Létezik egy terjedő eszme, keveset beszélnek még róla, az ökologizmus. Talán – karácsony van, szóljunk bibliai nyelven – egyfajta „legújabb szövetség"-re lenne szükség, kiterjesztve minden élőre, élőhelyre. A valahai katasztrófák, különböző megoldási kísérletek: mind-mind figyelmeztető jelek. Nem kellene mindennek újra, vagy még borzasztóbban, megtörténnie.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

SMS 12.27.

Tovább olvasom