Délmagyar logó

2017. 06. 29. csütörtök - Péter, Pál 24°C | 33°C Még több cikk.

Podmaniczky Szilárd: Huszonnégy évszak (téli napló)

"Pesten még soha nem laktam szállodában, a barátoknál volt épp elég hely. A barátok kicsit elfogytak, és most munka is van. A szoba kicsi, az ágy végében éppen elslisszanok, a levegő meleg és száraz, párna helyett valami szivacsrúd van az ágyon behuzatolva."
Hideg téli este volt, ültem Pesten az Új Színházban, a Menzel rendezte Hátulról kétszer előadásán, és arra gondoltam, mit keresek én itt. Mintha a nézőtéren egy másik darab menne, cím és szerző ismeretlen. A lényege az, hogy minél több embert zsúfolj össze egy teremben, kezeik majdnem egymás zsebébe érnek, de mindenképpen egymás leheletét szívják. A széket nem kell túl kényelmesre faragni, nehogy azt higgye valaki, hogy pihenni jött. Egy széknek tkp. egy karfája van, s ha jobbról kezdjük a tulajdonlást, akkor a sor bal szélén ülőnek jut csak két karfa. Húsz szék, huszonegy karfa. Foghatjuk egymás kezét. A darab kétséget sem hagyott afelől, hogy színházi a produkciók 99 százaléka még mindig az ingerküszöböm alatt van. Kiérződött a darab rossz fordítása, s ahol ritmikailag tréfa jött volna a vígjátékban, ott ügyetlen mondatra végződött. Se füle, se farka. A rohangálós, ajtócsapkodásos dramaturgiától amúgy is herótom van, nem tud megszólítani érvényes mondatok híján. Nem igazán értem, mit keres az előadás rendezői posztján a nagyra becsült Jirzi Menzel. Ha mást nem, pénzt; a neve behozza a népeket. Idegeimet kímélendő, a második felvonást meg sem várom. Valami másra van szükség, nem kiabálásra. Csöndre, hazudnék, ha nem mondanám, harmóniára.

A színháztól nem messze, az Andrássy 41. mellett van egy borozó, a nevére nem emlékszem. Hosszú, tágas terem, az asztalok nem feszülnek egymásra. Az ablak mellé ülök, a forgalom halványan hullámzik az esti kivilágításban. Bent finom dzsessz szól, a fények nem bántóak. Még le sem ülök, pincérnő kérdez. Egy pohár bort innék, mondom, s úgy érzem, ez a mondat most hirtelen megérint minden hasonló mondatot, amit két évszázada ebben az országban, este, egy hangulatos borozóban mondtak. Az itallapról Dúzsi Tamás friss roséját rendelem, kísérő ételnek olívabogyós sonkaszeleteket. A teremben csak egy angol pár súg érthető szavakat. A tálcán néhány szelet, falatnyi sült bárányhús, szűzpecsenye pirított hagymával, pármai sonka, és valami vad szárnyas. A kenyér tömör, házi sütés. Iszom a borom és nézem az éjszakát, a falatok ízükben lebegnek. Érzem, milyen jó kis ország lehetne ez!

A színház előtt jártam a filmszövetségben, hogy elhozzam videón és DVD-n a szemle kisjáték- és kísérleti filmes anyagát. Az emeleti ajtó széles előtérbe vezetett, ahonnan négy-ajtó nyílt. Balra az első állt nyitva, s ott az ajtókeretben egy vékony, szakállas férfi hangosan magyarázott az ajtószárny mögött ülőnek. Szó szerint ezt mondta: „Vedd tudomásul, a Podmaniczky Szilárd az én barátom!" Majd még néhány szinonim kijelentésben elismételte. Néztem az ember arcát, ő mintha észre se venne, mondta a magáét. Miféle barátom van nekem? Nem emlékszem, erre a pasira nem. Sajnálom. Belépek az ajtón, s a hölgyet keresem, aki a kazettákat ígérte. A „barátom" rám se néz, kezével mutat kifelé, itt nincs, kiment. Kint várakozok. Biztosan félre értek valamit. Az én valóságom nem az ő valósága. Az ő valóságuk az igazi, az enyém félreértés. Talán épp erről a gondolkodásról kéne leszokni. Bemegyek újra a szobába, megfogom a „barátom", jó méterrel arrébb lerakom, de észre se veszi, löki a rizsát. A szoba másik felében megtörik a varázs, a másik titkárnő hozza a kazettákat és a szomszédos szobába terel. Már ne haragudjon, kérdezi, milyen barátai vannak magának? Én őt nem ismerem, mint ahogy ő se vette észre, hogy az vagyok, akiről beszél. Tényleg, mondja a hölgy, ez nekem is föltűnt. De akkor ki ő? Nem tudjuk, senki nem tudja. Egy nem létező, aki percekig mindenkit sakkban tart. Íme, egy gyönge rövidfilm.

Közel nyolc óra film van a táskámban. A szerzők egy részét ismerem, dolgoztam velük, másik részük ismeretlen. Azt gondolhatná az ember, hogy a zsűrinek igazságosnak kell lennie. Nem lehet. Esztétikai ítéletben nincs igazság, ízlés van és némi tárgyi tudás. Ugyanakkor mégis csak az igazság esztétikai formája az, ami a (film)művészetben lényeges, de ezt az igazságot szépségnek nevezik, egyfajta érzelmi/érzéki pezsdülésnek, megindultságnak. Filmek akkor vetélkedhetnek objektíven, ha ugyanabból a forgatókönyvből készülnek. De ez nonszensz. A zsűri ítéletével magát minősíti, ennek a minősítésnek megfelelőt választ, holott tudja jól, másik öt-hat film alkotója is érdemelne valamit. Érdemelne méltatást, dicséretet, megértést és szeretetet, amit egyetlen díjjal nem lehet kifejezni. A dolog akkor van rendjén, ha a szemlére pályázó filmesek ezt tudják. Nincs helye sértődésnek. Viszont azt se akarnók mondani, hogy ez a díj értékéből von le valamit. A filmek itt tényleg versenyeznek? Tényleg azt hiszik, hogy van jó és jobb? Különbségek vannak, de csak óriásiak. Az ezerféle nüánsznyi eltérést nem tudja summázni az agy.

Pesten még soha nem laktam szállodában, a barátoknál volt épp elég hely. A barátok kicsit elfogytak, és most munka is van. A szoba kicsi, az ágy végében éppen elslisszanok, a levegő meleg és száraz, párna helyett valami szivacsrúd van az ágyon behuzatolva. A tévében alig van csatorna, viszont fizetős házi pornó dögivel. Erre van igényük a vendégeknek, manapság mindenki aberrált szexben utazik, egyébként kívülről fodrászolt haj, élére hajtott ember. Reggelire mindig ugyanaz van, csak az változik, ami a tegnap esti vacsorából megmaradt. Száz euró a napi árfekvés. Ha nem szoknám, elkeserednék. Mindez kinek az élete?

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Bokrétaünnep Doborjánban

A burgenlandi Doborjánban (Raiding) tegnap délelőtt tartották az új Liszt Ferenc Centrum… Tovább olvasom