Délmagyar logó

2017. 08. 22. kedd - Menyhért, Mirjam 14°C | 24°C Még több cikk.

Premierfilm: Hölgyválasz

John Clark chicagói ügyvéd. Jól tudja, hogy élete csaknem tökéletes. Szereti gyönyörű feleségét, felnevelt két csodálatos gyereket és karrier dolgában sem panaszkodhat.
És mégis… hétköznapjai egyhangúan telnek, az ingázás idegölő és a család általában túl elfoglalt ahhoz, hogy valójában együtt legyenek. John ezért néha eltűnődik, hogy vajon tényleg csak ennyi lenne-e az élet.

Aztán hirtelen valami megváltozik. Az egész úgy kezdődik, hogy John hazafelé utazván a vonatablakon át egy fiatal tánctanárra lesz figyelmes, aki a lerobbant Miss Mitzi’s Stúdióból visszabámul a férfira. Ez a pillantás szinte kísérti a férfit, és John estéről-estére már keresi ezt a pillantást. Végül egyszer leszáll a vonatról, és beiratkozik a társastánc tanfolyam kezdő csoportjába, anélkül, hogy ezt egy léleknek is elárulná.
John hirtelen egy teljesen új világban találja magát - a mozgás, a zene és a szenvedély világában. Ahogy ez a komoly ember szinte szó szerint könnyű léptűvé válik a táncban, egész élete, és a házassága is megváltozik.

Úgy tűnik azonban, hogy John nem képes bevallani frissen meglelt kedvtelését Beverlynek, a feleségének, nehogy az asszony azt higgye, hogy a férfit nem elégíti ki a házasságuk. Ahogy titkon Chicago legnagyobb táncversenyére készülődik, titkolózó viselkedése arra készteti Beverlyt, hogy magánnyomozót fogadjon, mert azt gyanítja, hogy Johnnak viszonya van valakivel. De John hamarosan rájön, hogy nem elég a legegyénibb, legsajátabb álmok kergetése - mert a legjobb bennük az, ha meg tudjuk osztani valaki mással.

Infó

Egy férfi újjászületésének szívderítő és mulatságos történetét, egy azonos című, nagy sikert aratott japán film ihlette. A Shall We Dance nem annyira a konvencionális szerelem megtalálásáról szól, hanem sokkal inkább annak az örömnek az újrafelfedezéséről, amit akkor érzünk, ha legtitkosabb álmainkat valósítjuk meg.

1996-ban az eredeti Hölgyválasz (Dansu Wo Shimaso Ka /Hölgyválasz/) című film, amelyet Masayuki Suo írt és rendezett, belopta magát a japán közönség szívébe, egy hétköznapi ember, egy keményen dolgozó, fizetésből élő japán alkalmazott történetével, akit elfog az az érzés, hogy valami hiányzik az életéből és a házasságából, és titokban társastáncot tanul.

Elfásult, búskomor és visszavonult emberből hamarosan olyan valakivé válik, akit megérintett a csoda és a lehetőség érzése. Tele komikus figurákkal és pezsdítően magával ragadó táncjelenetekkel, a film egyetemes érvényű, mindenkiben meglévő húrt pendített meg, aki csak valaha egy kicsit többre vágyott az életben. A film meglepetésszerűen a Japán Filmakadémia nem kevesebb, mint 13 díját nyerte el, bejárta az egész világot, és kasszasiker lett az Egyesült Államok és Európa külföldi közönsége előtt is.

Peter Chelsom rendező:


„E film nem csupán egy nyughatatlan emberről szól, aki belép a tánc csábító világába, hanem emberek egy egész csoportjáról, akik egy afféle tánc kiképző tábor keretei között, lényegében azt kutatják, hogy valójában kik ők, és kik akarnak lenni. A próbák kezdetétől fogva azt akartam, hogy világos legyen: ennek a filmnek nem úgy kell felépülnie, hogy látunk valamit a sztoriból, aztán jön egy táncszám, aztán megint egy kis sztori, hanem úgy, hogy a sztori mindig folytatódik a táncjelenetek alatt is, és ami a legfontosabb, a sztorit a tánc viszi tovább."

Audrey Wells forgatókönyvíró, amikor hozzálátott, hogy a japán vígjátékot angol nyelvű filmmé adaptálja, azonnal érzékelte, hogy sokkal többet kell benne megváltoztatni, mint pusztán a nyelvet. A sztorit körülvevő egész kultúrának teljesen újnak kellett lennie. A sztori helyszínének az Egyesült Államokba helyezésével - ahol a társadalom sokkal nyitottabb, sokrétűbb és változatosabb, gyakran mégis legalább annyira sodródó - Wells egyúttal a film humorát is inkább hippissé és amerikai stílusúvá tette; egy kis chicagói jellegzetességet adott a tánciskola komikus színezetű állandó kuncsaftjainak, és mindenek előtt új képet vázolt fel a főszereplő küzdelméről.

Mert John Clark nem a japán társadalom rideg szigorúságának körülményei között vergődik, mint az eredeti filmben - hanem a saját korlátozott fogalmainak csapdája tartja fogva, amikor el sem tudja képzelni, hogy ki lehetne ő, azon túl, hogy apa és ügyvéd. Clark alakjában Wells a tipikus amerikai városi szakembert mintázta meg, „azt a típust, aki mindent rendkívül jól tud csinálni, de azt már elfelejtette, hogy hogyan lehet álmokat szőni, egészen addig a pillanatig, míg be nem lép a tánc-stúdióba."

Az álmoknak ez az újrafelfedezése végigkíséri a film többi figuráját is, Jennifer Lopez illúzióit vesztett táncbajnokától kezdve, aki visszanyeri kedvét a versenyzéshez, Stanley Tucci botrányosan viselkedő, a társastánccal kapcsolatos ambícióit rejtegető-letagadó figurájáig, aki végül megtanulja, hogy hogyan legyen önmaga.

Egy dolog azonban, ami nem változott, ami nem változhatott, az a forgatókönyv arra kihegyezett figyelme, amivel azt a hamisítatlan, fantasztikus izgalmat kíséri végig, amit az ember akkor érez, ha táncolva átrepül a termen, partnere karján, aki mindenkis rezdülését ismeri. Habár a sztorinak más a hangvétele, más lett a jellege, Wells is a táncot helyezi a történet középpontjába, úgy hogy a történetet részben John Clark és új barátainak gesztusai, mozdulatai mondják el, olyan, szavakkal ki nem fejezhető érzéseket feltárva, amelyek túlmennek azon, amire a nyelv képes.

Simon Fields producer:

„Ez olyan történet, amivel az emberek azonosulni tudnak. Ez a sztori nem egy elkeseredett emberről szól, aki teljesen irreális módon fenekestül felforgatja az életét. Ehelyett itt egy olyan embert látunk, aki - mint a legtöbbünk - alapvetően tényleg jól van, van jó állása, szerető családja és sikeres házassága. De aztán egy nap meglátja ezt a fantasztikus arcot egy ablakban, s elkezd azon tűnődni, hogy talán valahova még magasabbra is eljuthatna.

Semmi ehhez foghatót nem olvastam még, ami arra a kérdésre tapintott volna rá, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy máris igencsak jó életben, és ez izgalmas volt. Az is nagyon tetszett, ahogy a sztori ellenpontozta a társastánc elegáns és kecses mozgásból ötvöződő képét a chicagói kertváros mindennapi életének rutinjával."

Richard Gere:

„Nem hiszem, hogy John eleinte bármit is pontosan meg tudna nevezni, mint ami nincs rendjén az életében vagy a házasságában. Ez inkább afféle távoli, meghatározhatatlan elégedetlenség, ami valahogy nem megfogható. És a kihívás az, hogy egy színész kitalálja, hogy mindezt hogyan jelenítse meg. A melankolikus hangulat nem olyasmi, amit az ember pontosan el tud játszani - a melankóliát nem lehet arcjátékkal eljátszani. Így aztán a John lelkében gomolygó érzéseket úgy közelítettem meg, mint afféle szúró-zavaró vágyakozás érzését, egy belső nyugtalanságot, amit először maga sem ért, és ami valami olyan felé hajtja, ami meglehetősen őrült ötletnek tűnik az ő világában, de ami végül az életét egy teljesen új irányban tárja fel…

Az emocionális és pszichológiai kihívás - igazi nyitottá válni egy táncpartner felé, érzékenynek lenni minden egyes mozdulatra, mélyebb érzelmek át megvalósítani az önkifejezést - egyúttal meg is változtatja az embert. Ezért szeretjük még mindig Fred Astaire-t, mert kecses és elegáns mozgása, nyitott szíve ma is meghatja a nézőt. A táncban valahogy van valami, ami ezzel az erővel hat ránk."

Jennifer Lopez:

„Rettentően tetszett az a sokféle portré, amit a film ezekről a különböző emberekről rajzol, akik az élet különböző területeiről jöttek, és azért vannak itt együtt, mert mindegyikük egy rég elvesztett álmot akar valóra váltani. A táncstúdió lesz az a hely, ahol kideríthetik, kik is ők valójában, hogy mire vágynak, és mi hiányzik életükből. És, mindenekelőtt, a tánc csodálatos lehetőséget kínál nekik: itt mindenről elfeledkezhetnek, és boldogan repülhetnek a problémák fölé emelkedve."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Versenyfelhívás - Új Szó

Te vagy a legszebb? Szeretnél egy Volkswagent?  Ne habozz, itt az… Tovább olvasom