Délmagyar logó

2017. 10. 23. hétfő - Gyöngyi 10°C | 16°C Még több cikk.

Rendhagyó pillanatok a forradalomból

„Benn nehéz volt, kinn nehezebb" – emlékeznek vissza az 1956-os forradalom után internáltak a velük történtekre. Utalva arra: kiengedésük után egy pillanatra sem szűnt meg a velük szembeni megkülönböztetés.
Fotó: Gyenes Kálmán
Hogyan látta a forradalom történéseit Fejér Dénes, az egykori szegedi újságíró, munkástanácstag, akit egy évre internáltak, s aki több mint húsz évet töltött az építőiparban „informális büntetésként", a rendszerváltozás után pedig kiadói vezető lett, s most nyugdíjasként tölti napjait?

Kezdjük a közepén, 1956 egyetlen, szegedi halálos áldozata, Schwartz Lajos történetével!
– Az egyetem épületében, az auditorium maximumban ravatalozták föl, rögtönzött hordágyon hozva a rendelőintézetből, ahová a Takaréktár utcai tüntetés után került. Ott feküdt holtan, véres ruhában kiterítve az előadói asztalon – idézi föl a tragikus képet Fejér Dénes.

Schwartz Lajos

Az október 26-i, Takaréktár utcai tüntetés áldozata halálának körülményei úgy kerültek be a köztudatba, hogy gellert kapott golyó okozta halálát.

– Szerintem Schwartz Lajost lelőtték. Voltam katona, géppuskás lövésztiszt vagyok, s tudom: a valahonnan visszapattanó, gurulatos, azaz gellert kapott golyó nem hatol mélyre a testbe. Bukfencezik-bukdácsol a levegőben, kevés az ereje. Viszont tudjuk, hogy az áldozat bal válla mellett behatoló golyó végigment a létfontosságú szerveken, és csak a jobb medencecsontban akadt el. Márpedig gellert kapott golyó nem megy mélyre. Schwartz Lajos édesanyja pedig, évtizedek múltán, megmutatta nekem azt a kabátot, ami Lajoson volt, amikor lelőtték. Egyetlen kerek lyuk van rajta, mindenféle roncsolás nélkül, ilyet az egyenesen behatoló golyó okoz a ruhán. Véleményem szerint akkor találhatta el a golyó, amikor, az első, levegőbe leadott sortűz hatására, a többiekkel együtt, le akart hasalni az aszfaltra. S miután zászló volt nála, egyértelműen úgy tűnik: hogy a zászlótartót akarták lelőni – fejtegeti Fejér Dénes.

Fejér Dénes, Bóday Pállal együtt, vezércikket írt az 1956. október 23-i Délmagyarországba, Az igazság keresésének útján volt a címe. Nagy Pál, az akkori főszerkesztő kiküldte őket, „írjatok már erről az egyetemista megmozdulásról" – ez a megmozdulás, mint ismeretes, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége (MEFESZ) megalakulásához vezetett. Írtak – s ez lett a vezércikk. A cím is jelzi, mi foglalkoztatta elsősorban a diákokat: a tömegtájékoztatás folyamatos hazugságdömpingje „...Hazudtunk minden hullámhosszon", jellemezte saját tevékenységét a rádió, s ez a nyomtatott sajtóra is igaz volt.

Kié a nyomda?

Fejér Dénes egy évet töltött a forradalom leverése után a tököli internálótáborban. Internálási határozatában egyebek közt az állt: védeni akarta a szovjet csapatok elől a Szegedi Nyomdát. Mi is történt? Tüntetett a tömeg az akkori nyomdaépület előtt, a Kárász utcában. Fejér Dénes ak-
kor nyomda-munkástanácstag volt, az igazgatótanácsi tagság mellett, s küldöttként, tagja a városi forradalmi bizottságnak is.

– Fölmentem az emeletre, kikúsztam az erkélyre, lepillantottam a mélybe, és a három-négyszáz tüntető közt fölismertem egykori bokszoló sporttársaimat. Visszamentem, mondtam kollegámnak, kimegyek, nehogy bezúduljanak az emberek, s kár keletkezzék a gépekben.

„Dééénes, te itt vagy? Ha te itt vagy, a nyomda a miénk!" – harsogták Fejér Dénes sporttársai, akik tudták, milyen nézeteket vall. Így a nyomda egyben maradt.

– Én csak a műszaki biztonságot akartam óvni, és az itt dolgozók egzisztenciáját – mondja Fejér Dénes. – Ha a nyomdát széthordják, abból csak gond van, munkamegszűnés. S ezt fordította tökéletesen színéről visszájára a későbbi internálási határozat.

Az ávós bosszúja

– Engem november 6-án vettek őrizetbe – emlékszik vissza Fejér Dénes. – Két nappal előtte az oroszok már a fővárost támadták. Jöttek, végtelen sorokban, Nagylak felől, át a hídon, és a Kossuth Lajos sugárúton vonultak tovább. Én akkor, a nyomda képviseletében, két újságíróval, Kövesdi Lajossal és Németh Lajossal, épp jöttem át a városházára. A Délmagyarnak az volt a kérése, alapíthasson munkástanácsot, és mi ebben támogattuk. Támogatta a sajtóbizottság is, melynek szintén tagja voltam, Péter Lászlóval, Ertsey Péterrel, Németh Ferenccel, Petrovácz Istvánnal együtt. Ez ügyben mentünk a városházára tehát. A forradalmi tanács éppen ülésezett. Kinézek az ablakon, s látom, fordulnak be a szovjet tankok a Széchenyi térre, a lövegtorony fordul rá az épületre, az ágyúcső már emelkedik az első emelet irányába... De nem lőttek, hanem feljött egy tiszti különítmény, húszegynéhány karabélyos kíséretében. A tiszti különítmény utolsó tagja rám mutatott, az oroszok megfogtak, hátracsavarták a karomat. Ez a tiszt nem orosz volt, hanem magyar, akiről én elmondtam az egyetemen a József Attila Kör első – s egyben utolsó – ülésén, hogy beépített ávós. Bekísértek a közgyűlési terembe.

„Ellenforradalmár"

Páncélkocsi szállított hatunkat – Kováts Józsefet, Fábián Ferencet, Szegedi Istvánt, Kövesdi Lajost, Végh Joachimot, és engem – az öthalmi gyűjtőhelyre; hetedikünket, egy tévedésből foglyul ejtett móravárosi fuvarost, elengedték. Másnap katonai mentőautóval vittek Debrecenbe, a szovjet repülőtérre, onnan légifolyosó vezetett egyenesen a Kárpátontúli Területre. Óriási szerencsénk volt: az épp Magyarországon tartózkodó indiai külügyminiszter, az ENSZ megfigyelője, föllépésére leállították a fogolykiszállítást. Mi voltunk az első csoport, akit nem vittek ki.

– Engem egy Zotov nevű őrnagy hallgatott ki – folytatja Fejér Dénes. – Tulajdonképpen korrektek voltak, győzködtük egymást, mi történt, mi nem. „Kontrarevoljucionyer", mondta rám mutatva, ellenforradalmár! Nem, nem, mondtam, mi a rendet megdönteni nem akartuk, csak azt, hogy Magyarország szabad legyen... Néhány hétig fogva tartottak Debrecenben, aztán Kováts József, a forradalmi bizottság titkára, akit két év múlva felakasztottak a Csillagban, és Fábián Ferenc, a Délmagyarország megbízott főszerkesztője kivételével elengedtek. Stoppal jöttem haza Szegedre, aztán 1957 tavaszán tartóztattak le, az egyik begyűjtési hullám részeseként. Szerencsére az ÁVO, a belügyminisztériumi főosztály épületébe már nem fértünk, tele volt, így a Csillag börtönbe vittek minket, majd következett az internálás. Kétszer hat hónapot töltöttem a tököli internálótáborban.

Ács, kiadóigazgató

– Jó hasznát vettem annak, hogy eredetileg ács vagyok, brigádvezetőnek is megtettek. Mindenki, aki őrizetbe került, priuszosnak számított, nem kaphattunk útlevelet, nem lehetett értelmiségi állást vállalni.... Én az építőiparban helyezkedtem el ácsként, majd, ahogy a helyzet konszolidálódott, írhattam az Építőmunkás című lapba, álnéven. Az építőiparban szerzett tapasztalataim alapján doktoráltam le, szociálpszichológiából. Ahogyan mondtuk: „benn nehéz volt, kinn nehezebb". Aztán váratlanul kisütött a nap: jött a rendszerváltás, és a nyolcvanas évek végén meghívott az egyetem az akkor alakuló kiadójához, főszerkesztőnek; később a Zrínyi Kiadó igazgatója lettem. A történelmet, ahogyan mondani szokás, a győztesek írják. Ügyeltem rá: amit mi írunk, az igaz legyen.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lehet új oktatási épület

Hiába írták alá már az előszerződést is a volt Pattantyús-középiskola épületének megvásárlására, a… Tovább olvasom