Délmagyar logó

2017. 09. 20. szerda - Friderika 10°C | 19°C Még több cikk.

Sötétlő moraj az utcán

Csukd be a szemed! Gyere át velem behunyt szemmel az úton, ha mersz! – mondja Zsuzsanna, a nagykörút–Csongrádi sugárút kereszteződésében. A lámpa szabad utat jelez, becsukom a szemem, és elindulunk a túloldalra. Feketén zajlik a város. Már három lépés után nem arra megyek, mint kellene – Zsuzsanna rángat vissza, ő, aki gyermekkora óta nem lát.
Klimász Sándorné Zsuzsannának a nap állása is segít a tájékozódásban – nem látja, de érzi, merről jön a fény. Fotó: Schmidt Andrea
Zebrán átmenni – mindennapi helyzet látók, nem látók életében egyaránt. Csak míg a látók számára nem jelent semmit, a vakok számára alkalomról alkalomra összpontosítást igénylő, megoldandó feladat. Behunyt szemmel a morajlás – ami nyitott szemmel teljesen szokványos – hirtelen egészen közelinek, meghatározhatatlan irányúnak, fenyegetőnek tűnik. Én pedig már három lépés után nem egyenesen haladok át az úton, hanem átlósan. Zsuzsanna rángat vissza: a vak a látót. Kiderül, egyáltalán nem egyszerű útkereszteződésben – hosszú, támpontok nélküli szakaszon – úgy átmenni egyik oldalról a másikra, hogy tényleg a túloldalon kössön ki az ember. Sűrű ködben szerezhet hasonló élményt az ember: csak megy, megy, hite szerint egyenesen, s egyszerre csak meglátja saját nyomait – körbe-körbe járt.

Bölcsesség és irónia

A belvárosból kísérjük panel-városrészbe Klimász Sándorné Zsuzsannát. Nem mint a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége megyei szervezetének elnökét, hanem mint embert, aki nem lát. – Pesten jártam iskolába; ott tanultam meg forgalomban közlekedni is – meséli jókedvűen; lépésenként koccan falhoz a fehér bot. – Egy megállónyival továbbvitt a busz, kikeveredtem egy iparvágányos területre. Jobb felől drótkerítés, bal felől kétszer kétsávos útpálya, meg a sínek. Jön egy gőzös, egyre közeledik, ijedtemben átugrok a vágányokon. A vonat és egy nagy teherautó közé kerülök. Óriási zajok, mozgások, alig lépésnyire tőlem, mindenfelől. A teherkocsi végre elmegy, üres az út, szaladok át az úttesten. Na, mondom magamban, ezt megúsztam – és ebben a pillanatban óriásit esek a terelőszigeten. Sebaj, most már tudom, innentől csak jobbról jöhet kocsi, semmi vész. És amint ezt kigondoltam, örömömben nekimegyek egy villanyoszlopnak.

– Zsuzsanna mesél, szavai bölcs-kesernyés öniróniával tűzdeltek. Olvasmányélményként üdítő az ilyesmi –, hallva viszont szívszorongató. Miért humorizál magával ez az asszony? Talán épp azért, hogy eltávolítsa magától a közvetlen élményt: mintha nem is vele esne meg, mintha olvasná. Hisz az ilyesmit csak önmaguktól eltávolítva lehet elviselni, és csak humorral. Csináljunk humort a mindennapi gyötrelemből! Ilyen mechanizmus munkálhat az önirónia mögött?

Haladunk a sugárúton, zsong a város, robajlik, jön-megy a forgalom, zsííí-zsúúú. S koccan a bot. – Hogyan kezdődött? – Még kisgyerekkoromban vesztettem el látásomat. Szemidegsorvadás. De megőriztem a betűk ismeretét, a mai napig írok zsinórírással – mondja.

Szürke gázolajszag

A mosonmagyaróvári születésű Zsuzsanna sokáig hol Szegeden, hol Óváron élt, elvégezte az iskolát Budapesten. Hetvenhárom óta szegedi. Férje bal szemével lát egy keveset. Két gyermekük látó, pici unokájuk szintén. A férj telefonosként tevékenykedik, Zsuzsanna is ilyen munkakörben dolgozott, amíg meg nem szüntették állását. Mint mondja, nagyon sok nem látóval kapcsolatban történt meg ez, a telefonközpontok modernizációjakor. Azzal indokolták az illetékesek, a vakok nem tudják kezelni a digitális technikát, pedig dehogynem. Ha Pestre kell mennie tárgyalni Zsuzsannának, mindig megy vele kísérő is. – Így nem azzal kell kezdeni az ügyintézést, hogy megismerkedünk a környezettel – mondja. Közben sötét traktorrobaj, szúrósszürke gázolajszag. A lépcsőház fekete, de Zsuzsannának nem jut eszébe, hogy villanyt gyújtson.

Örülni kell

Otthon menye, Klimászné Gábor Judit, s az aprócska unoka, Levente várja. És rengeteg CD, számítógép, felolvasószoftverrel. – Így tudok megismerkedni a hozzám, mint egyesületi elnökhöz érkező hivatalos anyagokkal – beszéli Zsuzsanna. – Eltűnődik. – Milyenek velünk az emberek? Vannak segítőkészek is.
És még azt is mondja: – Bár elvárom, ha én leteszem az asztalra a magam részét, akkor annak megfelelően bánjanak velem, tudni kell, társadalom nem oka annak, ha az embert személy szerint baj éri. Örülni kell, hogy mi vagyunk kevesebben.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A pólus-

programról

a kamarában

Beszéljük meg! című fórumsorozata keretében a megyei kereskedelmi és iparkamara tegnap Fejlesztési… Tovább olvasom