Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

Sötétlő moraj az utcán

Csukd be a szemed! Gyere át velem behunyt szemmel az úton, ha mersz! – mondja Zsuzsanna, a nagykörút–Csongrádi sugárút kereszteződésében. A lámpa szabad utat jelez, becsukom a szemem, és elindulunk a túloldalra. Feketén zajlik a város. Már három lépés után nem arra megyek, mint kellene – Zsuzsanna rángat vissza, ő, aki gyermekkora óta nem lát.
Klimász Sándorné Zsuzsannának a nap állása is segít a tájékozódásban – nem látja, de érzi, merről jön a fény. Fotó: Schmidt Andrea
Zebrán átmenni – mindennapi helyzet látók, nem látók életében egyaránt. Csak míg a látók számára nem jelent semmit, a vakok számára alkalomról alkalomra összpontosítást igénylő, megoldandó feladat. Behunyt szemmel a morajlás – ami nyitott szemmel teljesen szokványos – hirtelen egészen közelinek, meghatározhatatlan irányúnak, fenyegetőnek tűnik. Én pedig már három lépés után nem egyenesen haladok át az úton, hanem átlósan. Zsuzsanna rángat vissza: a vak a látót. Kiderül, egyáltalán nem egyszerű útkereszteződésben – hosszú, támpontok nélküli szakaszon – úgy átmenni egyik oldalról a másikra, hogy tényleg a túloldalon kössön ki az ember. Sűrű ködben szerezhet hasonló élményt az ember: csak megy, megy, hite szerint egyenesen, s egyszerre csak meglátja saját nyomait – körbe-körbe járt.

Bölcsesség és irónia

A belvárosból kísérjük panel-városrészbe Klimász Sándorné Zsuzsannát. Nem mint a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége megyei szervezetének elnökét, hanem mint embert, aki nem lát. – Pesten jártam iskolába; ott tanultam meg forgalomban közlekedni is – meséli jókedvűen; lépésenként koccan falhoz a fehér bot. – Egy megállónyival továbbvitt a busz, kikeveredtem egy iparvágányos területre. Jobb felől drótkerítés, bal felől kétszer kétsávos útpálya, meg a sínek. Jön egy gőzös, egyre közeledik, ijedtemben átugrok a vágányokon. A vonat és egy nagy teherautó közé kerülök. Óriási zajok, mozgások, alig lépésnyire tőlem, mindenfelől. A teherkocsi végre elmegy, üres az út, szaladok át az úttesten. Na, mondom magamban, ezt megúsztam – és ebben a pillanatban óriásit esek a terelőszigeten. Sebaj, most már tudom, innentől csak jobbról jöhet kocsi, semmi vész. És amint ezt kigondoltam, örömömben nekimegyek egy villanyoszlopnak.

– Zsuzsanna mesél, szavai bölcs-kesernyés öniróniával tűzdeltek. Olvasmányélményként üdítő az ilyesmi –, hallva viszont szívszorongató. Miért humorizál magával ez az asszony? Talán épp azért, hogy eltávolítsa magától a közvetlen élményt: mintha nem is vele esne meg, mintha olvasná. Hisz az ilyesmit csak önmaguktól eltávolítva lehet elviselni, és csak humorral. Csináljunk humort a mindennapi gyötrelemből! Ilyen mechanizmus munkálhat az önirónia mögött?

Haladunk a sugárúton, zsong a város, robajlik, jön-megy a forgalom, zsííí-zsúúú. S koccan a bot. – Hogyan kezdődött? – Még kisgyerekkoromban vesztettem el látásomat. Szemidegsorvadás. De megőriztem a betűk ismeretét, a mai napig írok zsinórírással – mondja.

Szürke gázolajszag

A mosonmagyaróvári születésű Zsuzsanna sokáig hol Szegeden, hol Óváron élt, elvégezte az iskolát Budapesten. Hetvenhárom óta szegedi. Férje bal szemével lát egy keveset. Két gyermekük látó, pici unokájuk szintén. A férj telefonosként tevékenykedik, Zsuzsanna is ilyen munkakörben dolgozott, amíg meg nem szüntették állását. Mint mondja, nagyon sok nem látóval kapcsolatban történt meg ez, a telefonközpontok modernizációjakor. Azzal indokolták az illetékesek, a vakok nem tudják kezelni a digitális technikát, pedig dehogynem. Ha Pestre kell mennie tárgyalni Zsuzsannának, mindig megy vele kísérő is. – Így nem azzal kell kezdeni az ügyintézést, hogy megismerkedünk a környezettel – mondja. Közben sötét traktorrobaj, szúrósszürke gázolajszag. A lépcsőház fekete, de Zsuzsannának nem jut eszébe, hogy villanyt gyújtson.

Örülni kell

Otthon menye, Klimászné Gábor Judit, s az aprócska unoka, Levente várja. És rengeteg CD, számítógép, felolvasószoftverrel. – Így tudok megismerkedni a hozzám, mint egyesületi elnökhöz érkező hivatalos anyagokkal – beszéli Zsuzsanna. – Eltűnődik. – Milyenek velünk az emberek? Vannak segítőkészek is.
És még azt is mondja: – Bár elvárom, ha én leteszem az asztalra a magam részét, akkor annak megfelelően bánjanak velem, tudni kell, társadalom nem oka annak, ha az embert személy szerint baj éri. Örülni kell, hogy mi vagyunk kevesebben.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A pólus-

programról

a kamarában

Beszéljük meg! című fórumsorozata keretében a megyei kereskedelmi és iparkamara tegnap Fejlesztési… Tovább olvasom