Délmagyar logó

2017. 06. 27. kedd - László 17°C | 33°C Még több cikk.

Szerethető otthont keres a világban a magyar–kubai család

Két országban kereste, egyikben sem sikerült eddig megtalálni a boldogságot annak a fiatal házaspárnak, ahol a családfői szerep egy magyar fiatalembernek, Göndöcz Attilának, a feleség kötelességei, az anyai örömök pedig egy kubai nőnek, Karelia de la Caridad Coca Walcónak jutottak.
A szigetországi nyomorból a viszonylagos magyar jólétbe csöppenve jószerével csak gondokkal szembesülnek, s még azt is el kell tűrniük, hogy sokan lenézőn, durván beszélnek a szép fekete asszonnyal.

Karelia de la Caridad Coca Walco. Szép szavakba bóduló költő míves verssora nem muzsikál oly gyönyörűen, mint ez a név. Ha hozzáteszem, hogy fent nevezett, húszéves Karelia egy egzotikus bájjal megáldott ifjú hölgy, a pár hónapja született, szépséges Göndöcz Coca Carmen de la Caridad édesanyja, azt hihetné az olvasó: csak örömről és boldogságról szól ez a riport. Sajnos ezzel nem csábíthatom az olvasót, ugyanis Karelia szeméből csupán szomorúságot olvastam ki találkozásunkkor, s ha nem ölelheti magához csöppnyi gyerekét, talán el is sírja magát. Pedig története egy mesébe illő szerelemmel kezdődött.

Kubai álom

– Már a nyolcvanas évek végén elhatároztam, ha törik, ha szakad, egyszer kijutok Kubába, nagyon kíváncsi voltam a Karib-tengeri országra. Álmom később megvalósulhatott, négyszer is vendégeskedtem ott, s az egyik utamon, Santiago de Cubában, a sziget második legnagyobb városában ismerkedtem meg Kareliával. A gyorsan fellobbanó szerelem, a szegény, szinte nyomorban élő, de mégis hangulatos, nyugodt sziget annyira elvarázsolt, hogy úgy döntöttem: ott fogom leélni az életemet – mesélt a tavaly még oly könnyen megvalósíthatónak tűnő terveiről Karelia magyar férje. Göndöcz Attilát nagyon sokan ismerik Szegeden, a nagyobb városi ünnepeken mindig megjelenő vidám (ki gondolná, hogy immár negyvenéves) lufiárus szinte városképi jelentősséggel bír, míg korábban erőemelő sportolóként sikereiről híresült el.

A vád: kapitalista

– Sajnos nagyon gyorsan kellett szembesülnöm azzal, lehetnek bármennyire vidámak, segítőkészek a kubaiak, a Fidel Castro vezette rezsim olyan diktatúrát épített ki a szigeten, ahol egy magyar, különösen ha az a szándéka, hogy jobb életet teremt a családjának, gyorsan áttörhetetlen falakba ütközik. Kubában a hatóságok szemében ugyanis mindenki gyanús, aki Amerika-barát országból letelepedési szándékkal érkezik. A turistákat persze szívesen fogadják. De őket még csak a közelébe sem engedik a kubai valóságnak, szinte elszigetelten élnek a számukra kiépített üdülőkörzeteikben, nem találkozhatnak a napi megélhetési gondokkal küzdő kubaiakkal. Amikor pedig híre ment, hogy én esetleg valamilyen vállalkozást szeretnék beindítani, azonnal feljelentettek, rám állítottak egy, minden léptemet ellenőrző kísérőt. Félreérhetetlenül tudtomra adták: egy kapitalistának mint én is vagyok, semmi keresnivalója Kubában.

Az esküvőt Attiláék megtarthatták, de amikor kiderült: a magyar fiatalembernek szinte meg kell tagadnia magyarságát, ha Kubában akar boldogulni, megszületett a döntés: utazás Magyarországra, közös gyermekük már magyar földön szülessen meg.

– Hazatérve egyik döbbenetből a másikba estem. Kiderült: feleségemet szinte sehol nem fogadják szívesen, csak nyűgnek tekintik. Amikor szülés előtt álló kismamaként szeretett volna orvoshoz fordulni, majdhogynem menekültek előle, mondván: egy kubait itt semmilyen jogok nem illetnek meg, mert nincs taj-kártyája. Hiába hivatkoztam arra, hogy Karelia a feleségem, s ezért rá is érvényes egy olyan jogszabály, ami az úgynevezett harmadik állam polgáraként családi kötelékben Magyarországon élőkre vonatkozik. Eszerint pedig jogosult orvosi ellátásra. Csak a fejüket ingatták az egészségügyben dolgozók. De sorolhatnám még hosszasan a hivatalokat, ahol csak éppen azt nem vágták a képembe: minek vett el kubai nőt, csak a gondot hozta ránk. Szerencsénkre a bevándorlási hivatalban egészen másként álltak az ügyünkhöz, az ott dolgozó, rendkívül kedves és segítőkész szakembereknek köszönhetjük, hogy mára már rendben vannak papírjaink, s gond nélkül lezajlott a szülés – dőlt a panasz Göndöcz Attilából, miközben felesége csöpp babájukat ölelgette az újszegedi, tetőtéri lakásban.

Pár perccel később kiderült: a szép asszonyka nem érzi jól magát új hazájában.

– Itt minden ember olyan szomorú, lehajtott fejjel, morcosan jár az utcán. A magyarok majd megőrülnek a pénzért, minden gondolatukat a meggazdagodás vágya hatja át. Míg nálunk a családi kötelék, a barátság szent dolog, addig itt azt látom: az emberek befelé fordulnak. És sajnos azzal is szembesülnöm kellett, hogy nagyon sok rasszista él Szegeden – fordította Karelia szavait férje.

Rasszista valóság

– Még hogy szembesülni! – csattant ekkor Attila hangja. – Egy vita során még azt is képembe vágták: vigyázz öreg, mert kirugdossuk a kölköt a cigány kurvádból. Kareliát ugyanis sokan cigánynak nézik, és úgy is bánnak vele, ahogy azt nem egyszer tapasztalni, ha cigányembernek kellene boldogulnia a magyar valóságban. Mára eljutottam odáig, hogy magamat okolom, amiért Kareliát elhoztam magammal, mert úgy járt, mint amikor egy egzotikus növényt ültetnek át valami sokkal zordabb világba – komorult el Attila arca. Beszélt arról is, hogy a magyar nyelvet egyelőre nem tudja megtanulni felesége, így aztán arra sem látnak sok esélyt, hogy munkát találjanak számára.

– Gondoltunk arra, hogy egy salsaiskolát nyitunk, hiszen az most az egész világon divatos tánc, a fiatalok rajonganak érte, feleségemnek pedig mint minden kubainak vérében van a tánc, a ritmus. Igen ám, de itt kit érdekel ez? Tánciskolát, meg még ki tudja milyen, pecsétes papírt adó tanfolyamokat kellene elvégeznie ahhoz, hogy ilyen vállalkozásba foghasson.

A Göndöcz család fejében megfordult az a gondolat is, hogy esetleg egy harmadik országban, konkrétan Spanyolországban kezdenek új életet. Ám kiderült: ott is annyi papírt, engedélyt kéne összegyűjteni, amennyihez se pénzük, se kedvük, se idejük.

– Így aztán most várunk és reménykedünk. Én abban bízom, hogy a feleségem csak megkedveli egyszer egy kicsit jobban a hazámat. És persze arról is álmodunk, hogy Kubában egyszer csak beköszönt a szabad világ, s akkor oda visszatérve boldogan élhetünk. Sajnos most a kubai út mint lehetőség sem kerülhet szóba, ugyanis Magyarország fő ellenséggé lépett elő, amiért befogadott huszonnyolc kubai politikai menekültet. Gondolhatja, mi várna rám, ha éppen most szállnék le a havannai reptéren azzal a szándékkal, mégiscsak Kubában akarok élni.

Kecskék és mangófák

„Magyarországról az egyszerű kubai emberek szinte semmit nem tudnak. Az elmúlt években csupán kétszer szerepeltünk a hírekben – amikor a tévészékház ostromát mutatták, s persze amikor a kubai menekültek befogadása miatt szidtak minket mint 'az amerikaiak lakájait'. A világ hírei elől elzárt országban csupán a szájról szájra terjedő pletykákból értesülhetnek arról az egyszerű emberek, hogy hazánk már évek óta az Európai Unió tagállama. Az áruhiánnyal küzdő, jegyrendszerben élő kubaiak képzeletében az unió maga az álmok világa, a Paradicsom, ahova csak a legszerencsésebbek juthatnak el. Mondhatnám: Kareliát is irigykedve nézték, amikor megtudták, hol fog élni. Csak éppen a kubai ember nem ismeri az irigységet. Az ott élők rendkívül segítőkészek, amikor elfogyott a pénzem, ők láttak el élelemmel, s még munkát is találtak nekem. Kecskepásztor voltam, mangófák alatt terelgettem az állatokat, s talán soha életemben nem voltam olyan boldog. A kubaiak nyugalma, szeretete, életöröme járt át, ne csodálja senki, ha visszavágyom." (Göndöcz Attila)

Olvasóink írták

  • 3. Adriana 2008. október 25. 14:38
    „Szia Attila!
    Remelem elfogod olvasni a levelemet.En szlovakiai magyar vagyok,a ferjem kubai volt,sajnos munkabalesetben meghalt.Mi Kubaban eltunk,7 evet,en odakoltoztem,es nagyon boldog voltam mert imadtam az embereket.Megertem a felesegedet,es ha barmiben tudok,segitek.Akar csak baratkozasrol,vagy tanacsrol,en szivesen beszelgetnek a felesegeddel is,hisz mi itt Szlovakiaban is ugyanugy erezzuk magunkat mint a feleseged.Szeretnem ha valaszolnal az email cimemre. adriana.barat@hotmail.com”
  • 2. Kothencz Erika 2008. május 10. 22:18
    „Szia Attila!
    Csodálattal olvastam soraidat és őszinte szavaidat. Teljesen átérzem a problémádat, mert nekem is van egy kubai barátnőm aki Santiagóban él és már huszon éve tartjuk a kapcsolatot egymással. Ha van kedved írj, szívesen felvenném veletek a kapcsolatot.
    Üdv:Erika”
  • 1. ELNOUR ROBERT 2008. február 22. 20:56
    „SZIA ATTILA!

    REMÉLEM OLVASNI FOGOD SORAIMAT!
    HOZZÁSZÓLNI NEM NAGYON AKAROK A FENT LEÍRTAKHOZ.AMIT TUDNI KELL RÓLAM ,HOGY ÉN ITT SZÜLETTEM ÉS PONTOSAN TUDOM MIRŐL BEZSÉLSZ.ANYUKÁM MAGYAR ÉS AZ ÉDESAPÁM SZUDÁNI. AZÉRT ÍROK ,HOGY TALÁN TUDNÉK SEGITENI ESETLEG BÁRMIBEN, (én is táncolok)HANGSÚLYOZOM! BÁRMILYEN ELLENSZOLGÁLTATÁS NÉLKÜL,JELENTLEZZ! AZ E-MAILEMRE IRJ!
    ROBERT!
    eardancervyahoo.com”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A többség szerint jó kezdeményezés a ''tisztasági csomag''

Az emberek többsége fontosnak és jó kezdeményezésnek tartja Gyurcsány Ferenc miniszterelnök… Tovább olvasom