Délmagyar logó

2017. 07. 28. péntek - Szabolcs 15°C | 27°C Még több cikk.

Szív Ernő: A New York-i piros füzet

"Szív jól megnézett a Brooklyn Bridge-n egy kövér, fekete lányt, lesétált, felfutott, lesétált, és így tovább. Szépen csinálta, kilátástalanul. Egy dollárért árulták a hideg vizet, és ez olcsó volt, valóban. Majd egy fiatal yuppit bámult meg egy gyorskávézóban. Ahogy mindig is szokása volt, az embereket figyelte, csakhogy itt, ebben a rémisztően eleven városban az emberek visszabámultak, és barátságosan köszöntek."
Szolidan és szürkén esett, augusztus közepe volt, és nem volt az eldöntve, hogyan és miféle témával induljon a New York-i füzet. Egyébként is, amikor elkezdem, gondolta Szív, azt veszem észre, hogy régóta megy az már, halad és történik, és én csak bekapcsolódom az események irgalmatlan menetébe, mint valami kéretlen utas. A vonatra vagy a repülőre, amit Szív Ernőnek neveznek én, Szív Ernő csak fölszállok, utazom egy-két megállót, és aztán leszállok, és nincs kendőlobogtatás. Mától fogva részt veszek egy másik életemben, gondolta Szív. Akárha egy finom széllökéstől, szétrebbennek a láthatár elé tolakodó súlyos, szürke felhők, és láthatóvá válik egy másik világ, benne vele, Szívvel, akinek vagy van jegye, vagy nincs, ezt ekkor még nem lehet eldönteni. Ő sem döntötte el, persze.

Szív jól megnézett a Brooklyn Bridge-n egy kövér, fekete lányt, lesétált, felfutott, lesétált, és így tovább. Szépen csinálta, kilátástalanul. Egy dollárért árulták a hideg vizet, és ez olcsó volt, valóban. Majd egy fiatal yuppit bámult meg egy gyorskávézóban. Ahogy mindig is szokása volt, az embereket figyelte, csakhogy itt, ebben a rémisztően eleven városban az emberek visszabámultak, és barátságosan köszöntek. A yuppin könnyű, fekete öltöny és az egyenkék ing volt, illetve működő fülhallgató. Nem bámult vissza. Nem is köszönt. Egy palack ásványvízzel ült az asztalához, déli fél egykor, kezét az arcába temetve zenét hallgatott, olykor kortyolt a vízből, majd ment dolgozni, nyilván számolni és osztani, gondolta Szív, és aztán ennek az ásványvizes ebédidőnek vége lett. A yuppi távozott, várta a forgatag. S mert fogást nem talált, hát Szív is továbbindult.

Nem volt eltervezve, nem volt kikalkulálva, de egyszerre csak ott állt, a hatalmas, két-három futballpályányi terület határán, ahol a tornyok is magasodtak, és ahol éppen öt esztendeje összeomlottak. „Ground Zero-nak" hívják a területet, és lezárták, mert építik, átépítik, újraalkotják. A fémkerítésre nagy táblákat aggattak, rajtuk a tragédia napjának története dokumentáltatott a napfelkeltétől a szörnyű porfelhők látványáig. Manhattan felett kel a nap, mint mindig, és a tenger vörösben ázik, már járnak a korai hajók és a kicsi kompok. Béke van. Aztán pedig a füst, és hogy két rendőr, egy nő és egy férfi hogyan segít ki sérülteket, és aztán visszafutnak a pokolba, és nem jöhetnek már vissza, odavesznek ők is. Szívnek eszébe jutott, hogy az első torony ledőlését a Széchényi-könyvtárban látta, és utána csülköt evett. Úristen, hogy ő falta a csülköt, és közben mi történt itt. Az emberek eszik a csülköt, falatoznak, katonáznak, és szörnyülködnek. Ezekben a kritikus órákban a New York-i rendőrség ezerhatszáz telefonhívást kapott, és ezek többségét most megjelentetik, segélyhívás, bejelentés, tudósítás szépen emlékkönyvbe szerkesztve. Az ezerhatszáz hívásból harminc olyan emberé volt, akik toronyból telefonáltak, és már nem lehetett őket megmenteni.

Nézelődtek turisták a kerítésnél, nem túlzottan sokan, de lelkiismeretesen. Szív visszaindult a Broadway irányába, majd szinte belebotlott a kicsiny Szent Pál-kápolnába. És persze belépett az épület kertjébe, majd haladt tovább az épületbe.

És ott, bent a kápolnában magával ragadta valami ízléstelen, mégis felszabadító erő. New York legrégebben használatban lévő épülete a ledőlt tornyoktól egy kőhajításnyira álldogált, mint egy régi, korszerűtlen szent, épült a 18. század második felében, és a kertjében temető is volt, vékony kőtámlák sorakoztak a pázsiton, alattuk nyugodtak az első hivatásos amerikai halottak. Némelyik kőtábla olyan kopott volt, hogy képtelenség volt kiolvasni a birtokosa nevét és életének karcolatát, melyet gyakran, nemcsak itt, de Angliában is, megírnak, rávésik a kőre az emberi élet rövid, ámde jelentőségteljes eseményeit, mint valami korai telefonüzenetet. Szív körbejárt a kápolnában. A hely persze eredetileg imára és rituálékra teremtetett. Az imádkozásnak azonban nincs mérhető, megszabható ideje. Pontosabban csak jelen ideje van, gondolta Szív, és ez a jelen idő úgy vonatkozik a jövőre, hogy hurcolja magával a múltat. Mint valami időkoktél. Aki imádkozik, nincs is, nem akar jelen lenni. A tornyok ledőlésekor a kicsiny temetőkert is csaknem pusztulásra ítéltetett, mert a kétszázötven éves sírok pázsitját mindenféle fémhulladék és rengeteg papír, üzleti papír, szerződések, meghatalmazások, regisztrálások, jóváhagyások, átutalási bizonylatok, kimutatások, könyvelési adatok borították el. És aztán, nyomban a tragédia után jöttek a munkások. És dolgoztak, mint a rabszolgák, jóllehet sokan önszántukból, jobb híján dacból vagy haragból segítettek. Hiszen a szomszédban mintha öt egymásra épült Országház zuhant volna a mélybe. S ha akadt jelzésszerű esemény, annak a százéves, kerti fának a története mindenképpen az volt, melyet a robbanás ugyan kidöntött, ám a fa úgy zuhant, hogy egyetlen ága sem sértette meg a kápolna falát.

Amerikában, így az európai New Yorkban is, az ízléstelenség fölszabadító erő, az összetartozás, a szolidaritás, a megbecsülés érzésének a motorja. Miközben Európában az ízléstelenség botrány, már-már morális bűntett. Az amerikai ízléstelenségben a szabadság és az egyenjogúság különböző formái és gesztusai jelennek meg, költészet nélkül, de költőien. Amerikában az ízléstelenség a hétköznapiság heroizmusa.

Magyarországon vagy például Németországban, vélte Szív, ahogy a kápolnában bámészkodott, az ízléstelenség mindig rokona a barbárságnak. A kicsiny kápolnát tele tömték alkalmi kegytárgyakkal, rajzokkal, vásznakkal, melyekre írni lehetett, eltűntek fényképei borították az asztalokat, színes szalagok és fonott babák és plüssmacik emlékeztek Isten házában. De nem is ez a lényeg, gondolta Szív, hiszen a munkások, akik a romok közt dolgoztak, és szívták a tüdejükre a mérgező porokat, a fémes felhőket, a halálos kipárolgásokat, munka után és közben, betérhettek ide, a szomszédba, a háromszáz éves kápolnába bebocsáttatást nyertek, hogy pihenjenek, erőt gyűjtsenek. És aki akkoriban tévedt ebbe a kicsi, de túlélő épületbe, hát halhatta, hogy a halálosan fáradt munkások miként szuszognak, horkolnak, és Szív, amikor ezt megtudta, a getsemani kertre gondolt, a figyelmetlen, felejtő alvásra, az éberség jóvátehetetlen elvesztésére. Alvó szegekre a jéghideg homokban. De lám, mégis lehetséges úgy aludni, hogy az valami szent jelenléttel legyen rokon. Hogy a horkolás is lehet imádkozás. Csak azt nem lehet tudni, hogy van-e az, aki hallja, vagy ő is, mint egy torony, már égen, régebben, mint az ikrek, összeomlott.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Győri ETO FC

REAC

Győr, DAC-pálya, Borsodi Liga-mérkőzés, vasárnap 17 óra. V.: Kassai (Székely,… Tovább olvasom