Délmagyar logó

2017. 12. 15. péntek - Valér 6°C | 13°C Még több cikk.

Tudósítás a Filmszemléről 1.

Január 28-án reggel kilenc órakor a Mammut mozijának előterében talán ha tízen lézengünk - így kezdődik a magyar filmszakma éves seregszemléje. Sereg pedig van, már az első délelőtt öt dokumentumfilmet láthatunk, délután pedig majd az új Jancsó-filmet. Remélhetőleg addigra többen leszünk.
Mint azt már megírtuk, idén első alkalommal a dokumentumfilmek vetítése elkülönül a játékfilmekétől, magyarán senki nem marad le semmiről. Valahogy mégis az az érzésünk, mostoha dolog kora délelőttre rakni azokat az alkotásokat, amelyek elfutó hétköznapjaink fontos pillanataira, szereplőire próbálják meg felhívni a figyelmet.

Dessewffy Zsuzsa Párhuzamos töredékek című filmje szűkre szabott 57 percben tesz kísérletet arra, hogy összerakja Nagy Ervin életmozaikját. Ő a hetvenes évek végén, a moszkvai televízió egyik kulturális magazinját nézve döbbent rá, hogy a világhírű művész, Moholy-Nagy László (akinek budapesti kiállításáról szólt a tévébeszámoló) nem lehet más, mint a nagybátyja. Nagy Ervin elhatározta, hogy minden politikai nehézség ellenére felkutatja még élő rokonait, így találkozott (az akkori NDK-hoz tartozó) Drezdában amerikai unokatestvérével, Hattula Moholy-Naggyal.

Szekeres Csaba Mami Blue-ja már teljesen más világot tár elénk: a tavaly befejezett filmben az özvegy Edina anyai gyötrődését látva gombóc nő a torkunkban. Edina tíz év körüli fia autista, s az asszonynak döntenie kell, megpróbálja-e egyedül kínlódva felnevelni Karcsikát és annak egészséges húgát, vagy bentlakásos szakintézetbe adja a kisfiút, hogy Edussal végre normális életet élhessenek.

Szuhay Péter és Kőszegi Edit Kései születés című filmjében az 1970 és 1983 közötti esztendők elevenednek fel, az akkor még maroknyi roma értelmiség első próbálkozásai a cigány kultúra összefogására, felvirágoztatására. A felvételeken Daróczi Ágnes, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Kalla Éva és Szentandrássy István emlékezik vissza, s a film szimbolikus értelmű alapmotívuma Péli Tamás festőművész akkortájt készült pannója, a Születés.

Szintén a magyarországi cigányokkal foglalkozik Varga Ágota filmje, amely Feketelista címmel az 1944-ben munkaszolgálatra elhurcolt cigányok után nyomoz. A rendezőnő a Vöröskereszt segítségével kutatta fel a túlélőket, akik szívszorító egyszerűséggel, ám megdöbbentő pontossággal idézték fel az akkori félelmetes időszakot. A felejtés - halál, a túlélők feladata, hogy emlékezzenek.

Tőkések vagyunk, vagy mi - Sós Ágnes humorral próbálja filmjében oldani azt az emberi-társadalmi feszültséget, amely óhatatlanul egyre távolabb taszítja egymástól a szereplőket: egy magyar modern nagyvállalat öt vezetője együtt alapította a céget, s most már a csúcson vannak. Vajon mérhetetlen gazdagságuk ellenére képesek-e még haverok maradni, avagy törvényszerű, hogy a hierarchia és velejárói bedarálják a korábbi barátságokat?

Miközben a tudósító e sorokat írja - már odahaza, a vetítések után -, az egyik kereskedelmi csatorna híradójának cirka kétperces beszámolójában (ennyit ér a Filmszemle?) Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmrendező beszél a szakma nehézségeiről, egyebek között, hogy a játékfilmesekhez képest a megpályázott pénzeknek jó, ha a felét kapják meg. Nos, pontosítsunk, ez csak az egyik baj, még ha óriási is.

Ha a fenti öt filmet most állatorvosi lónak tekintjük, sajnos az tuti befutóra hozza azokat a problémákat, amelyek miatt - valljuk be őszintén - a mai magyar dokumentumfilmek többségét még mindig csak egy szűk réteg nézi meg: disszonáns rendezői módszerek, elavult kamerakezelés, unalomba fulladó (zaklatott, összedobott, átgondolatlan, stb.) szerkesztés, és a kísérő - az értelmezést segítő - információk teljes hiánya. Fáj a szívünk, amikor azt látjuk, hogy a kiváló ötleteket milyen módon valósítják meg az egyébként mélyen elhivatott alkotók.

Minden nagyrabecsülésünk és tiszteletünk mellett szeretnénk felhívni a figyelmüket arra, hogy 2003-at írunk, és bizony a nyolcvanas évek dokumentumfilmkészítési módszerei felett eljárt az idő. Mi, mai nézők már másfajta képi világon nevelkedtünk, s ahhoz, hogy felkeltsék érdeklődésünket e témák iránt, és megkönnyítsék azok befogadását, alkalmazkodniuk kell a mi igényeinkhez. A mi világunkat térképezik fel, lépjenek hát már ki az ő világukból! Elég a fráziskésésből.

Ez egyáltalán nem jelenti a dokumentumműfaj "elfókuszosítását", sem "elvalóvilágosítását" - jó példa erre Almási Tamás Sejtjeink című alkotása, amelyet a tavalyi filmszemlén mutattak be, s nemrégiben sugározta a tévé is (amelynek esetében külön veszélyforrás a távirányító csábítása). Ennek ellenére ez a dokumentumfilm, a megfelelően alkalmazott filmes eszközöknek köszönhetően szabályszerűen "végignézette" magát. Feszes ritmus, érzékeny dramaturgia, objektív képek, ahogy kell. Ahogy kellene. Almási új filmjét (Az út vége) egyébként holnap vetítik - de ez már egy következő tudósítás témája.

artitura.hu

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Jancsó is tárgyalt Medgyessyvel

A gazdaság élénkítésére munkacsoport felállítását javasolja Medgyessy Péter miniszterelnök. A… Tovább olvasom