Délmagyar logó

2017. 01. 22. vasárnap - Vince, Artúr -9°C | 0°C Még több cikk.

Új szólóalbummal jelentkezett a Dire Straits atyja

A glasgow-i születésű, magyar származású muzsikus sosem tartozott a színes showmanek közé, botránykrónikákban sem szerepelt soha, ellenben zenéje mindig minőséget jelentett.
Éppen 25 évvel ezelőtt, miközben a rock halódott, a punk tombolt, a diszkó pedig kezdett mindent elárasztani, feltűnt Londonban egy zenekar, amely teljesen kilógott a sorból tiszta, kifinomult gitárhangjaival, egyszerű ritmusaival, és énekesük halk, motyogásszerű előadásmódjával. Egy zenekar, amelynek sikerült meglelnie a vékony mezsgyét, mely tetszik tömegnek és vájtabb fülűnek egyaránt. A Dire Straitsről van szó, amelynek frontembere, Mark Knopfler, negyedszázaddal később is jelen van a rockban. A napokban jelent meg új albuma, a The Ragpicker's Dream, amely ismét üde színfoltként emelkedik ki a mai tömegtermelésből.

A glasgow-i születésű, magyar származású muzsikus sosem tartozott a színes showmanek közé, botránykrónikákban sem szerepelt soha, ellenben zenéje mindig minőséget jelentett. Már a Dire Straits ("Végszükség") is ügyesen keverte az amerikai country-blues-rock hagyományokat a brit szigetek dallamvilágával, illetve a klasszikus gitárzenével. Az elektromos gitárt is többnyire ujjaival pengető Knopfler szólóiban nem a hagyományos "rock-virgákat" mutatta be, hanem egészen egyéni, lágy hangfüzéreket. Olyan gyönyörű darabok kerültek ki keze közül, mint a Private Investigation, a Telegraph Road, a Brothers In Arms, vagy a Sultans of Swing – ez utóbbi Jack Bruce Theme From The Imaginary Westernje mellett a legszebb dal, amit valaha zenekarról írtak. A Dire Straits 1991-ben szűnt meg, de Knopfler a neki tulajdonképpen csak szekundáló társak nélkül is folytathatta a korábbi hangot – ha lehet, még finomabban, még elmélyültebben.

Több filmzene után "a mi Marcink" 1996-ban jelentette meg első szólólemezét, a Golden Heartot. Ez elsősorban szakmai siker volt, az ehhez kötődő világturnén, amelyből Budapest is részesült, még főleg Dire Straits-dalokat játszott. A két évvel ezelőtt kiadott Sailing To Philadelphia viszont már 3 és fél millió példányban kelt el világszerte.

Legújabb munkája megpróbál többnyire akusztikus, intim megközelítésű szintézist teremteni az amerikai népzene, és a brit szigetek dallamai között. Az egész lemez hallatlanul élő, mert ellentétban a stúdiófelvételek szokásaival, ezúttal minden hangszert egyszerre vettek fel, így "lejön" a CD-ről a közös muzsikálás, az önként vállalt együttlét semmihez nem hasonlítható öröme. Ír kocsmába való dalok (Why Aye Man), jóízűen eldünnyögött bluesok (Fare Thee Northcumberland, Marbletown), becsületes, "piszkos lábú" amerikai rock, ahogyan utoljára a 60-as évek végén játszották (You Don't Know You're Born), vadnyugati kuplé (Daddy's Gone To Knoxville) és néhány szép ballada, amelyek közül a címadó The Ragpicker's Dreamet akár Tom Waits is énekelhetné. A korral Mark hangja is "javult", vagy legalábbis karakteresebb lett, mint régebben.

Mark Knopflernek nincs nosztalgiája a 80-as évek iránt, amikor a Dire Straits egyike volt a rockvilág kevés igazi szupersztárjának. Tudja, hogy mostani zenéje nem töltene meg stadionokat, de nem is vágyik rá. Inkább olyan koncerteket szeret, ahol még létezik közvetlen kontaktus a zenész és a közönség között, ahol a gitáros dalszerzőre és nem a rocklegendára kíváncsiak.

Göbölyös N. László
(MTI-Panoráma)
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Megújul az Altavista kereső

Az egykor első számú keresőmotornak számító, de mára már sokadig helyre… Tovább olvasom