Szeged - delmagyar.hu

Jön 2010, és én lógni fogok. Meg ki is rúgnak.

2009.09.22. 21:12:30

Nem hiszed el, hogy hidegen hagy, hogy ki vezeti a várost jövőre? Egyszerűen nem illik a képbe, ugye? Nyilván az íróasztalom alatt nyüszítek a munkámért aggódva, csak terelek és legalább addig se gondolok az ítéletnapra, amikor végre ki leszek rúgva és/vagy fel leszek lógatva. Szeretnéd.

Valljuk be, azért megmosolyogtató ez a tudathasadásos káröröm. Vigyorogva várjátok, hogy a felkent vezetőitek a saját sógoraikat ültessék a médiába, önkormányzati posztokra miegymás jóféle zsíros helyekre, és közben nem veszi észre senki, mennyire groteszk is az egész. Akárhonnan nézem, igazán röhejes ez a gyermeki várakozás, ahogy pizsamában ültök a kanapén az órát lesve. Néha már azt hiszem le se fekszetek karácsonyig.

Mert nyilván akkor lesz itt a jóvilág, ha a saját embereitek lopják majd a közpénzt. Így megy ez - mondaná Vonnegut, és tényleg így megy. Amikor az egyik csapat nyer, jön a takarítás. Persze nem azért, mert mondjuk a pecsétnyomogató kisasszony a megyeházán oly nagyon elkötelezett lenne idejológijajilag. Ugyan. Felnőtt ember ezt nem gondolhatja komolyan. Sokkal lábszagúbb oka van a négyévente rendezett etnikai tisztogatásnak: a jó előre beígért koncot illik odavetni. Beültetni valahová a haver ütődött fiát, a képviselőúr nejének barátnőjét, annak férjét ésígytovább. Kell a hely.

Így megy ez. Erre vártok most ti is. Csak mondom. Arra, hogy a saját csapatotok végre jóllakjon. Ha már ezek bezabáltak. Sajnos így lesz, mert így volt eddig is, és így lesz ezután is. Gusztustalan egy gyakorlat bármelyik csótány banda is csinálja. Én azonban leszarom, de ezt már mondtam.

És, hogy miért is teszek rá?

Főleg azért, mert ebből már megjöttem. Belenyugodtam, ha úgy tetszik. Sajnálom, de nekem nem telnek rettegésben a napjaim. Nem aggódok, hogy mi lesz, ha jönnek ezek vagy azok. Eleget féltem, engem a mumussal ijesztgetni már nem lehet.

Voltam tévés országos és műholdas csatornáknál, mutyiztam számlára a királyi tévének. Külföldre is küldtek tudósítani. Mínusz 10 fok volt muszkaföldön azon a télen. Keltem már ötkor meg hatkor, hogy hajnalban Gyulán, délben Halason legyek, este meg Kiskunfélegyházáról tudósítsak. Így kezdtem. Mindig mindenki nagy barátom volt nekem, a mikrofonos embernek, mégse volt annyira jó. Csak a gombák, meg bacik szeretik a nyálkás sötét helyeket.

Akkoriban kellett először hazudni. Az anyagot "úgy" kérték, különben nem adják le, és akkor ugrott lóvé. A kollégád meg közben két gyereket etet. Vérre megy ám a játék ilyenkor. Mindegy. Apróság volt egyébként, ha érdekel, a paprika ára. Azt kellett tudósítani, hogy nagyon alacsony, és a termelők meg tönkremennek, pedig nem volt igaz. A negatív hír kellett, nem volt mit tenni. Vagy aznapra nem jut párizsi.

Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Egy ideig ingattam a fejem, aztán leléptem. Szar munka volt, nem bántam. Legalább tanultam valamit. Megtanultam, hogy mit nem akarok csinálni. Bár mindenki a barátom volt, aki csak a kamera elé állt. Ha az összes kávét megittam volna, amivel kínáltak, már rég nem élnék, mégis pocsék volt.

Reggeltől estig kényszervállalkozóként tényleg rettegve küldtük a témát vasárnaptól vasárnapig. Néha egyik, néha másik csatornánál. Annyit kerestünk, mint egy betegtologató a klinikán, és rettegtünk, hogy lesz-e elég munka, hogy be tudjuk fizetni a járulékokat. Próbáltuk valahogy az egyik nap végét a másik nap elejéhez illeszteni, és tényleg hajszálon múlt néha, hogy nem lógattuk fel magunkat önként.

Közben dolgoztam a saját pénzemet költve. Már, ha volt saját pénz. Forgattam Erdélyben, a Vajdaságban, kis falvakban. Áldoztam időt a nemes ügyekre, és örültem, ha másoknak tetszett, amit helyettük láttam. Hittem, hogy van értelme, és közben reménykedtem, hogy nem éppen engem vesz elő az APEH legközelebb, és megtanultam félni a holnaptól, elhiheted.

Aztán jobb lett. Kiszámíthatóbb. Egy másik tévénél, ahol viszont néha tényleg csörgött a telefon, ha nagyon belenyúltunk. Hívtak a tudodkik, hogy ez így nem lesz jó. Gennyes volt nagyon. 

Később dolgoztam olyan helyen is, ahol szia helyett úgy köszöntek: szabadság. Ahol a piszkos munka jutott nekünk. Folyton a szoci miniszterek nyakán lógtunk, hogy kellemetleneket kérdezzünk. Minden kisebb zendülést tömegnek ábrázoltunk, mert azt meg „úgy" kérték, és az új kollégának is két gyereke volt. Néha úgy kellett összeterelni azt a 20 embert, hogy száznak tűnjön. Csak a Gyurcsányos anyag kellett. Bár ez kicsit uncsi volt, azért mókás napokat éltünk, de nem volt jó az sem. Mindig csak a köpködés. Nem volt elég nyálam, na.

Pedig szerettek az emberek nagyon. Mindig össze akartak kacsintani velünk. A tüntetők folyton a hátamat lapogatták, mert mi vertük bele az utolsó szögeket a Gyurcsány kormány koporsójába. Mi közben csak haza akartunk menni vacsorázni, mert egész nap dolgoztunk mint az állatok és alig ettünk valamit. Éppen csak bedobtunk dél körül egy zóna pörköltet a "Tel-Aviv kettő" stábjával valahol az alföldön, ahol összefutottunk. Lehet, hogy koccintottunk is. De minek magyarázzam? Minek papoljak neked, aki most idejössz, és nem hiszed, hogy már rég nem félek az öltönyös Paprika Jánosok haragjától.

Magyarázod nekem, hogy engem majd jól eltakarítanak és hehehe meg hihihi. Elképzeled, ahogy rettegek, és jól belevágod az arcomba, hogy nemsokára jön már a lámpavas nekem, mert megírtam amit gondolok. Mert végre jön a te szabad Magyarországod.

Szeretnéd, hogy féljek. Hogy rettegjek attól, hogy más lehet a kakas a szögedi szemétdombon 2010-ben. Nem megy. Hidd el, próbáltam átérezni, de nem már megy. Láttam én már a tieidet is, meg az övéiket is élőben éppen elégszer. A pecsenyezsír ugyanúgy csillog a kövér pofájukon. Ezért megbocsáss, de azt is leszarom, ha maga Batu kán, a mongolok fejedelme vezeti majd Szeged városát jövőre. Aki aggódik kettőnk közül, az te vagy. Valld be, kicsit félsz, hogy a tieid se lesznek jobbak, és minden a régiben marad.

Itt alul meg el lehet engem küldeni az anyámba. Így megy ez.

22 hozzászólás

Elküldöm | Nyomtatom