Szeged - delmagyar.hu

Eljő a napunk

2011.04.24. 19:45:40

Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek.

Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.

Előzménynek elég megemlíteni Neill Blomkamp és Shane Acker nevét. Mindketten ütős kisfilmekkel jelentkeztek, melyekben hatalmas potenciált látva megkapták a szükséges anyagi hátteret ahhoz, hogy egész estéss bővítsék "gyermeküket". A másodszülöttek mindkét esetben jól sikerültek, a kisebb hibákat leszámítva sikeres és színvonalas nagyobbik testvérek lettek. Arról nem beszélve, milyen magasra repítették alkotóikat a művészi ranglétrán. Ehhez képest az ifjabb Gavras ugyan kisfilmjekor még borzasztóan erős és kemény stílusban vágta arcunkba modernkori társadalmunk posványának újabb olvasatát, mintegy alátámasztva M.I.A Born Free című számát, a film után az az érzés ült meg az agyamban, mintha a 9 perces klip során elsült volna az összes puskapor, amelyet a témában tartogattak.

Ha a témafelvetést vesszük, a 21. század társadalmainak legélesebb kérdése került terítékre, az idegengyűlölet. Újdonság ebben az olvasatban a vöröshajúak célponttá tevése, így az ellenség már nem rasszokban, népekben vagy kultúrákban keresendő. A fehér ember rasszának egy kicsiny csoportja vívta ki magának a megvetést, ezáltal új szintre emelve a rasszizmus kérdését. A klip katonai, ellenállási és gyilkossági szintjein végiglépkedve csúnyán arcába vágja a kedves nézőnek, mit is művel(n/t)ek a kisebbségekkel mind a mai napig. A film már mesélősebb, líraibb hangvételével messze eltávolodott ettől a kritikus hengvételtől, kicsit olyanná vált, mintha az Amerikai história X-et próbálnánk meg korhatár nélkülivé vágni. Mert itt bizony a hedonizmus köröket vert a radikálisan igazságpárti mondandóra, arról nem beszélve, a hasonlóságok ellenére még csorbított is az Ember gyermeke mondanivalóján.

Az otthon is elnyomott Rémy (Olivier Barthelemy) egy napon bekattan és elmenekül otthonról. Útközben összetalálkozik a fásult pszichiáterrel, Patrickkal (Vincent Cassel). Kettejük utazása némileg az Otthonom, Idaho kettősét idézi, azzal a különbséggel, hogy míg az egyikük önképkereső kilátástalanságában toporog a cselekvőképtelenség határán, addig a tapasztaltabb az élvezeteket hajszolja, melyekről eddig hajszíne miatt le kellett hogy mondjon. A road movie új irányt vesz, mikor a vörösök célországába, Írországba vennék az irányt, onnantól kezdve nem csak a társadalom, de sok esetben egymás ellenségeivé is válnak.

Az önpusztító hangvételnek köszönhetően valahogy egyik ambivalens figurával sem tudunk azonosulni: olyan az egész, mintha maga a forgatókönyvíró-rendező sem lett volna tisztában, mit is akar hangsúlyozni karaktereivel. A végkifejlet során a többségi társadalom elvárásaival külsőleg azonosuló szereplők mintha maguk sem tudnák, mit miért tesznek, sodródásuk és céltalanságuk sokkal inkább a felsőbb szintek ötlettelenségét tükrözik. Annak, aki nem látta, vagy nem is akarja látni a klipet, mindenképp nézze meg a filmet, mert szimbólumai üdítően hatnak, főleg francia gyökerei révén, de a klip megtekintése után látott szélesvásznú verzió már inkább csak elégedetlenségre ad okot. Akit viszont semmi sem tántoríthat el, már csak Cassel brilliáns alakítása miatt nézze meg.

Lombos Péter

További kritikák a Prolihisztor blogon

Címkék: Belvárosi Mozi, Lombos Péter, Prolihisztor

Nincs hozzászólás

Elküldöm | Nyomtatom