Szeged - delmagyar.hu

Cserhalmi György a filmszemlén zsűrielnök volt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Keplert, a csillagászt alakította Az ember tragédiájában. A darab próbáján beszélgettünk társulatról, mániákról, tanításról és filmkészítésről, az erős polgárság és a jó színház összefüggéséről.

– Kepler, a csillagász szerepét játszotta Az ember tragédiájában a szegedi szabadtéri színpadon. A keserű tudós, aki horoszkópkészítésből tartja fenn magát, a felesége kéri a pénzt... Elmond ez a helyzet valamit a mai világról is?
– Holnapra ne feledd a pénzt? Én nem gondolkodom ilyeneken... Persze, hogy le lehet fordítani a mai világra. A mai magyar családokban is probléma már 25-én, honnan lesz holnapra. Ha arra gondol, hogy a pénzről szólnak a kapcsolatok: egy részük igen, másrészük meg nem. Minden korra le lehet ezt fordítani, mindig sántított a szerelem, kellett neki a pénzmankó. Ma is lehet látni számtalan példát, amikor a nő nyilván nem az úr szépségébe vagy életkorába szerelmes... Madách megélte a saját feleségével is ezt a sorsot, kellett, hogy „kifusson" valahol.

Cserhalmi György: Önmagában azonban egy társulat is kevés.

Debrecentől Debrecenig Cserhalmi György 1948. február 17-én született Budapesten, édesanyja Varga Magda operaénekes. 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, utána a debreceni Csokonai Színház szerződtette. 1972-től 1975-ig a veszprémi Petőfi Színházban játszott, majd 1977-ig Debrecenben. 1979-ig a Nemzeti Színház, majd a Magyar Filmgyártó Vállalat művésze, 1982-től a budapesti Katona József Színház alapító tagja. 1989-től visszatért a nemzetibe, 1991-től szabadúszó. Színházi szerepei mellett több mint 200 filmben játszott: olyan alkotásokban, mint Az ötödik pecsét, a Tüske a köröm alatt, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Sztálin menyasszonya, a Megint tanú, a Kontroll, az Utolsó jelentés Annáról, az Eszter hagyatéka. Számos Oscar-jelölt film szereplője. Szabó István Mephisto című műve meg is kapta a díjat. 2007-ben mutatkozott be Zalaegerszegen rendezőként, Arthur Miller Pillantás a hídról című művét vitte színre. Jelenleg ismét a debreceni színház művésze. Lánya, Cserhalmi Sára film- és tévérendező szakon szerezte meg második diplomáját.

– Korábban a Cyrano címszerepét alakította a szabadtérin: milyen a benyomása a városról?
– Debreceni csóka vagyok, mindent úgy mérek: Debrecen–Pécs, Debrecen–Szeged, Debrecen–akármi... Valamelyik nap ültünk a Klauzál téren és arról beszélgettünk, milyen hihetetlen szerencséje van egy városnak, ahol egybenyílnak a terek kis utcákkal. Ez nagyon is az én ízlésemnek felel meg, enyhén klasszicizáló épületek, majdnem teljesen szabályos téglalap és van egy mediterrán méltósága. Amit tényleg gyönyörködve néztem, az a rengeteg gyerekkocsi. Ennek nagyon örültem. Helyes fiatal házaspárok cukrászdáztak a gyerekeikkel, olyan a város, mint egy polgári világ.

– Ha már Debrecen: a Csokonai Színházban kezdte pályafutását és oda is tért vissza hosszú szabadúszó karrier után. Mit adott önnek ez a város, ez a színház?
– Az én felnevelő városom Debrecen. A sportnak meg Debrecennek köszönhetek mindent, de sportoló is ott lettem. Egyrészt édesanyám hála istennek még ott él 90 évesen, és ez erős kapocs. Másrészt ott az összes sporttársam, osztálytársam, aki még él – az is valami. Egyébként nem nagyon mentem volna, engem odahívott Vidnyánszky Attila, kipróbáltuk, megy vagy nem megy. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy megy, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

– Társulatban vagy szabadúszóként jobb dolgozni? Vagy minden attól függ, kikkel dolgozik éppen együtt?
– A szabadúszás egyfajta magatartás. Mindig azt jelenti, hogy valamivel nem elégedett az ember, mindig ennek a fényében vagy árnyékában kell nézni egy szabadúszói státust. Én tulajdonképpen meglennék vele életem végéig, miközben az úgynevezett jó éveim, amikor nagyon sokat gondoltam erről a szakmáról, mindig társulathoz kötődnek. Önmagában azonban egy társulat is kevés. Mi ezzel úgy vagyunk – legalábbis ez az énfajta –, hogy emberhez megyünk. Ha valakiben hiszünk, akkor odaállunk mellé. Azonos ízlés, vagy olyan képességei vannak, amiből még lehet tanulni, meríteni, olyan az emberi tartása, amiből szintén lehet – mi, színészek ilyen romantikusak vagyunk. Így voltam én valamikor katonás, így voltam nemzetis. Így vagyok most éppen Debrecenben, de már nincs olyan hosszú idő, hogy sokat lehessen válogatni. Úgyhogy valahol egyszer majd leteszem a fenekemet és maradok.

– Néhány éve nyilatkozta, hogy a színháznak nem kedvezett az elmúlt húsz év. Most hogy látja a helyzetet?
– Nagyon hosszú ez az átmeneti állapot, már szinte elviselhetetlenül hosszú. Mindig jön valaki a mániáival, aztán megy a mániáival. Akkor megint jön valaki a mániáival, megy a mániáival. Ha az embernek van valami dolga és rájön, hogy az csak kiszolgál valakit, valami karrierhez dobbantó vagy éppen bársonyszőnyeg, akkor nem szívesen hever ott a lába előtt. Jó lenne már valamit nekünk is kezdeni magunkkal, de erre most nincs sok esélyünk.

Cserhalmi György a szabadtérin Keplert alakította Az ember tragédiájában

Szokjanak vissza a mosolygásra! Cserhalmi György a 2009-es európai parlamenti választásokon az LMP elképzeléseit támogatta, a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt által alakított listán a 20. helyen szerepelt. Megkérdeztük: érdemes volt? – Azt gondolom, hogy zöld pártot kell tartani egy országnak mindenképpen. Van az LMP-nek helye ezen a politikai palettán parlamenti pártként is. Azt nem gondolom, hogy mindig jól csinálnák. Nagyon egyenesnek és tisztának látom a szándékaikat, de néha belefutnak egy olyan politikai zsákutcába, amibe nem szabadna, amiről ordít, hogy zsákutca, hogy csapda. De valamilyen mozgalmi lelkesültség viszi az embereket. Jobban át kellene gondolni, mi lehet egy ügy végkicsengése – úgyis tudja mindenki, hogy itt Gyöngyöspatára gondolok. Ám amiket ők úgy általában a szakpolitikában mondanak, azok fontosak – mondta a színművész. Hozzátette: szokjanak vissza a mosolygásra, mert már ugyanolyan savanyújóskák, mint a többiek.

– Semmilyen kiutat nem látni?
– Magyarországon úgy lesz mindig, hogy az állam fog eltartani minket, az adóforintok. Ha egyszer lenne egy olyan erős polgárságunk, amely meg tud fizetni egy színházjegyet, abban a pillanatban nem haveri körök töltenék meg a színházakat, hanem rátermett nők és fickók. Ott azért sok mindenről lehetne beszélni, amiről most nem tudunk, mert álmodozás lenne, vagy ahhoz hasonló. Amíg pedig ez így van – márpedig jó, hogy így van, mert nincsen helyette más –, addig ülünk majd valami divaton. Aztán az vagy ledob, vagy felvesz, jön egy másik... Ez kutyák vacsorája.

– Ön volt az idei filmszemle játékfilmes szekciójában a zsűri vezetője. Mennyire volt elégedett a kínálattal?
– Erről viszonylag egyszerű beszélni: az idei szemle szegény szemle volt. Összesen 11 játékfilmet neveztek, ez nem tudom, Magyarországnak elég vagy sok. Kicsi a piac, tehát piac szempontjából valószínűleg pont ennyi elég is lenne, viszont rengeteg filmrendező van Magyarországon. Ontja a suli a rendezőket, régen a televízió adott nekik lehetőséget a kibontakozásra. Maga a filmgyártás is fel tudott markolni harminc embert évente, harminc játékfilm készült. Sok minden volt, ezenkívül a magyar film már kitalálta magát a hatvanas években. Ez a hetvenes években abszolút kiteljesedett, egyszer csak egy bizonyos szinten világhírűek lettünk. Aztán jött egy furcsa stagnálás, majd az utolsó három-négy évben lehet látni azokat a jeleket, amelyek nem arról szólnak, hogy olyan jól állnánk mi a világban a művészi teljesítőképességünket tekintve.

– Miért?
– Ebbe sok minden belejátszik: a zavaros politikák, amelyek jönnek-mennek, az állandóan változó anyagi viszonyok, a helyesen meghozott törvény, amit viszont az állam soha nem tart be... Tisztázatlan a banki háttér, mindenféle bankoktól lehet felvenni kölcsönt, amire az állam vállal garanciát. Igen ám, de húszszázalékos kamattal ahelyett, hogy egy bank lenne hat vagy nyolc százalékkal. Én mint játékfilmes zsűrielnök annak örültem, hogy két-három nagyon jó mozi volt. Ez nagyon jó arány, hogy ha a világban készül évente tízezer mozi és abban két jó van.

Én csak itthon tudok színész lenni. Nem csak az anyanyelv miatt.

– 2003-ban kapta meg az Európai Filméletműdíjat, próbáltam összeszámolni, hány filmben szerepelt eddig... Még dolgozom rajta. Ennyi tapasztalat után soha nem gondolt arra, hogy tanítson?
– Nem kérnek rá. Sőt, amikor egyszer valamin nagyon felindultam, és mondtam, ha ti nem tanítjátok meg nekik, majd én megtanítom, egyenesen elzavartak a tanítás közeléből. Vannak bizonyos érdekek, amelyekbe én nem férek bele.

– Sokat forgatott külföldön, Amerikába is hívták filmezni. Miért nem csapott le a lehetőségre?
– Én csak itthon tudok színész lenni. Nem csak az anyanyelv miatt, játszottam én rengeteget külföldön, de valahogy itt érzem jól magam. Amerikában nem érzem jól magam, nem az én világom, nem az én közegem. Nem születtem bele, idegen a zöldséges, a boltok felépítése, a rendszere, a sorban állás... minden idegen. Én ezt nem tudnám megtanulni. Huszonvalahány éves voltam, amikor először hívtak. Amikor másodszor hívtak, már biztosan tudtam, hogy nem megyek, de először hezitáltam. Végül is az lett a sorsom, hogy itt kell jól éreznem magam.

– Sikerül?
– Helyenként igen, helyenként nagyon nem, de más is így van ezzel.