A lakásukat is eladták, hogy ki tudják fizetni, Forgóék átvállalták a hitelt - tönkrement bele a család

A fiatalok mindent kifizettek a banknak – viszont se házuk, se lakásuk.

– Négyen laktunk egy 45 négyzetméteres panelban. Ahogy a fiaink nőttek, jó lett volna nagyobba költözni, de a feleségemmel eldöntöttük, nem veszünk fel hitelt – kezdi a történetet a csongrádi Forgó Zoltán kamionsofőr. – Aztán mégis eladósodtunk. Anyósom 2003-ban elvált apósomtól. Nem akart elmenni a közös házból, de ehhez ki kellett fizetnie az apósomat. Devizahitelt vett fel, húsz évre 3 millió forintot.

– Mondtuk neki, ne vállaljon ilyet, mert gond lehet belőle, mégis belement, közösen a kisebbik lányával, a sógornőmmel – mondja Zoltán.

– Hét évig fizették, aztán ahogy mozogtak a devizahitelek, küszködtek vele. Felajánlottam, odaköltözünk, és segítünk, de azt mondták, bírják ők. A sógornőm férjhez ment, külföldre, onnan segített a mamának. Egy családi disznóvágáson derült ki, hogy már nem segít. A mama megmondta, már kenyeret is alig bír venni. Ez abban az évben volt, amikor a miniszterelnök megkérte az érintett családokat, fogjanak össze, próbálják kinyögni a hitelt, senki se kerüljön utcára, és a kormány ezt forintos hitellel fogja segíteni. Felajánlottam megint, hogy segítünk: neki adjuk a mi lakásunkat, mi megyünk az ő házába, és átvállaljuk a hátralévő fizetnivalót.

A mama elment segíteni

Utánanéztek a végtörlesztés módjának, intézkedtek a bankban. Megállapodtak, és 2011 novembere után Forgóék fizettek tovább. Felvettek 3 és fél millió forintot, így az addigi 70 ezres részlet lement 43 ezerre. Ehhez azonban a lakásra, amelyet a mamának felajánlottak, szintén jelzálog került. – A mama ideadta a kulcsot, azzal, hogy költözzünk be. Ő elment a sógornőmnek segíteni, mert ott már jött a gyerek. Beköltöztünk, a mama berendezését, amit megbeszéltünk, hogy használni akar, átvittük.

Szerinte ez betörés

Aztán egyszer hidegzuhanyként ért minket, amikor azt állította Skype-on, hogy mi betörtünk hozzá, jogtalanul. Hazajött, és közölte, nem fog belemenni a ház és a lakás cseréjébe. Feljelentett a rendőrségen. Én is a rendőrséghez fordultam. Fél évig nyomoztak, csalás gyanújával, amit az ügyészség elutasított, mondván, ez családi ügy. Polgári pert indítottunk. A csongrádi önkormányzatnál tartott békéltetőn nagyon csúnya dolgok hangzottak el, nem lehetett békében megegyezni velük.

A családi per hat éven át tartott. Mindkét fél hozta a tanúit, banki ügyintézőt, ismerőst. Az anyós több mint 2 millió forint értékű kárt szeretett volna behajtani rajtuk, azt állítva, hogy a fiatalok, amikor beköltöztek, megrongáltak bútort, hűtőszekrényt, más háztartási gépeket, használati tárgyakat vittek el, és úgy alakították át a kertet, hogy több fát is kivágtak. Az nem számított, hogy a csemeték nagy részét Forgó Zoltán adta ajándékba az anyósáéknak, és hogy a kivágott fenyők közül is jó néhány Forgóék gyökeres karácsonyfája volt a panellakásban. A bíróság nem volt könnyű helyzetben. Végül a jogerős ítélet úgy szólt, hogy az a több mint hárommillió forint, amit Forgóék kifizettek az anyós helyett, jár nekik, ők meg 1,2 millióval tartoznak a mamának. Ennyi kárt ismert el a szakértői vélemény alapján a bíróság.

Átíratta a másik lányára

– Nem tudtunk, de nem is akartunk ott maradni tovább. A kisebbik fiam lelki egészsége bánta ezt a viszályt, a feleségemről pedig kiderült, szklerózis multiplexes. Leszázalékolták, gyógyszerekkel tudja stabilizálni az állapotát – magyarázza Zoltán. – Azért az eljárás ideje alatt is fizettük a törlesztést. A panellakásunk jelzáloggal terhelve nem nagyon kellett senkinek. Végül egy jó szívű tanárember, aki ismerte a történetünket, kifizette a vételárat – én ki tudtam fizetni belőle a hitel hátralévő részét, mintegy 2 millió forintot, és így lekerült a jelzálog. Tehermentesen adtam át. Nincs hitelünk – de lakásunk sincs, és annyi pénzünk se, hogy vehessünk magunknak. Az anyósomnak viszont megmaradt a háza. Igaz, még a per idején, 2015-ben átíratta a sógornőm nevére, életjáradékért cserébe. Továbbá már a megállapodásuk előtt egy évvel mindenét a sógornőmre hagyta, végrendeletben. Mi ide, anyám házába költöztünk, ahol még szűkebben vagyunk, mint voltunk a panelben. Most itt tartunk. A nyáron négyszer jártunk a mamánál, kértük, ha már kifizettük helyette a maradék hitelt is, most már ő is lépjen. Végighallgatott minket, és azt mondta, az ügyvédje intézkedik. Nem történt semmi. Megint ügyvédet fogadtunk – már a harmadikat –, és elindult a végrehajtás.

Az anyós ügyvédje, amikor felhívtuk, ugyanilyen szenvedéllyel magyarázta, miért áll az igazság mégis az anyós mellett. Miután azonban beszélt ügyfelével, úgy döntöttek, nem nyilatkoznak. Így az érveiket nem ismertethetjük.

Zoltán anyósa tagja egy egyházi imaközösségnek. Ez a rend imádkozott azért is, hogy sikerüljön elintézni a végtörlesztést. Aztán a tagok mentek a bíróságra is, tanúnak. Egyiküket utóbb kizárta a közösség, mert bár a mama hívta tanúskodni, a fiatalok mellett szólt: ott látott a garázsban olyan holmit, amelynek az eltulajdonításával vejééket vádolta a mama. Forgó Zoltán a jogerős ítélet birtokában írt a rend főnökének, a püspökségnek, hátha „hatni tudnak" az anyósra. Egy lelkész fogadta Zoltánt. Azt tanácsolta a családnak, hogy mint a zsidók az Egyiptomból való menekülés idején, ne nézzenek hátra.