Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Álmukban is elválaszthatatlanok

Még ma is egymás kezét fogva alszanak el a csongrádi Tyukászék, akik a napokban ünneplik hatvanadik házassági évfordulójukat. Lajos bácsi az orosz fogolytáborokat is megjárta, mielőtt csókot lophatott Juli nénitől az orgonabálon. 1947 februárjában fehér volt a csongrádi határ, templomi esküvőjükre szánkóval jött a násznép. Hat évtizednyi hűségüket hét dédunoka koronázta meg.
Az iskolában öt évfolyam, a határban csak két kilométer, a háború alatt három év választotta el őket egymástól. Fotó: Bíró Dániel
Pénteken ünnepli hatvanadik házassági évfordulóját a csongrádi Tyukász házaspár. Lajos bácsi és Juli néni azonban ennél jóval több időt töltött egymás közelségében, hiszen együtt cseperedtek a városhoz közeli kettőshalmi tanyavilágban. Bár az iskolában öt évfolyam, a határban két kilométer, a háború alatt pedig három év katonaszolgálat választotta el őket egymástól, 1946 tavaszára virágba borult szerelmük. Ehhez viszont Lajos bácsi rendíthetetlen hite kellett, hogy egyszer még az orosz frontról, a fogolytáborból is haza lehet érni a Tisza-partra.

– Egy iskolai összejövetelen csattant el az első csók. Rengeteg virággal volt díszítve a terem, ezért is maradt meg úgy bennünk, hogy egy orgonabálon találtunk egymásra – mondja Lajos bácsi. A részletekről szemérmesen hallgat, de párja elárulja, hogy akkor még vigyázót kapott maga mellé, aki elől a folyosóra szöktek. A boldog férfiú először csak kéthetente, gyalogosan járt udvarolni a szomszédos Szabótanyára, aztán sűrűsödtek a látogatások, végül össze is költözött az ifjú pár.

– Hatvan éve, februárban igazi fehér telünk volt – mondják –, mikor a templomi esküvő volt, mi fiákerrel érkeztünk, a vendégsereg pedig szánkóval jött. A jegygyűrűket libáért meg csirkéért vettük az Új utcai ékszerésznél, de fátylat csak kölcsönbe kaptunk, mert az akkor hiánycikk volt. A lakodalom – ahogy a szokás követelte – a lányos háznál volt, a hatvanfős násznépnek zenekar is húzta.

Ahogy közeledtek az ötvenes évek, úgy álltak mindig valaki útjában Lajos bácsiék: előbb bekényszeríttették őket a téeszbe, nyolc hónapra rá aztán kizárták onnan, majd pufajkások adtak nyomatékot annak, hogy vissza kéne térni a szövetkezeti munkához, amire végül ők rábólintottak. Jobb a békesség – vallották; épp úgy, mint a családi körben. Mert persze ők is néha összekaptak, de aztán rendre kibékültek. Ennek a hatvan éve tartó együttlétnek ma két lányuk, öt unokájuk és hét dédunokájuk a közvetlen tanúja. Egyikük elárulta: a dédiék még ma is egymás kezét fogva alszanak el. Álmukban is elválaszthatatlanok.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Fel kell ébreszteni az alvógátat!

Ahogy emelkedik a Tisza vízszintje, úgy irányul egyre nagyobb figyelem Csongrádon a várost övező… Tovább olvasom