Délmagyar logó

2016. 12. 03. szombat - Ferenc, Olívia -2°C | 4°C

Juliska néni egy kézzel alkot

Bénult jobbja miatt egy kézzel szobrászkodik Banga Sándorné, a tömörkényi Rózsafüzér Szociális Otthon 86 éves lakója. Juliska néni, akit idén a szegvári alkotók vándordíjával jutalmaztak, gyerekkorában sarazással kóstolt bele a képzőművészetbe. Mikor az ezredfordulón falura költözött, maga se gondolta volna, hogy pár év múlva a helyi polgármester jön érte, és viszi a műveiből rendezett kiállításra.
Banga Sándorné rendszeresen a paraszti életből meríti műveinek témáit. Fotó: Bíró Dániel
Banga Sándorné műveiből állandó kiállítást szeretnének rendezni a tömörkényi szociális otthonban. Az idén a szegvári alkotók vándordíjával kitüntetett idős asszony munkáit a Dél-Alföld több településén is bemutatták már, és a hozzáértők egyöntetűen úgy nyilatkoztak: ha időben észrevették volna tehetségét, sokra vihette volna a betegsége miatt ma már csak bal kézzel alkotó Juliska néni.

– Jólesett a dicséret, de túl sok volt benne a volna – mondja szárnyaszegetten. – Őszintén szólva nem akartam megjelenni, de nagyon meglepődtem, amikor a tömörkényi polgármester jött, hogy visz a szegvári kastélyban rendezett tárlat díjkiosztó ünnepségére. Elmentem, de ott nagyon szégyelltem magam, hogy csak engem tolnak talicskán – teszi hozzá már vidáman, és amikor a kezdetekről kérdezzük, még inkább felcsillan a szeme. Ha tudna, a régmúlt idők történeteiből könyvet írna. De mostanság csupán a nevét képes papírra vetni, utána remegni kezd a balja is, olvashatatlanná válik az írása, pedig az emlékeiben ott van egy regényre való. Csak a születésnapja megérne egy novellát, hiszen kettő van belőle, mégse ünnepelte évtizedekig.

– December elsején láttam meg a napvilágot Nagytőkén, de egy egész napba tellett, míg születésem híre átért Nagynyomásra, ahol másodikát jegyeztek be az anyakönyvi kivonatba – meséli nevetve. – Mivel a kilencedik gyermek voltam a családban, és nagybátyáméknak nem jutott az áldásból, nagynénémék bejelentkeztek értem, hogy nevükre vesznek, szüleim pedig zokszó nélkül odaadtak. Akkoriban ilyen egyszerűen ment az örökbefogadás, és így lettem Szépe Julianna. Szentesen egy földes utcában laktunk, amit jövet-menet a kocsik szántottak, és ha leesett az eső, mi, gyerekek rávetettük magunkat a finom sárra. Amíg a fiúk puskáztak, én saraztam, állatfigurákat gyúrtam kedvtelésből. Hét-nyolc évesen kiköltöztünk tanyára, s ott már pásztorkodnom kellett a libák meg a malacok körül, sár viszont sehol se volt – rebegi közönyösen. Juliska néni öt elemit meg két polgárit végzett, s amikor a lányiskolában bejelentette, többet nem jön, az igazgató maradásra akarta bírni, mert olyan szépen rajzolt.

– Ezt nem árultam el nevelőszüleimnek. Ők azt mondták, addig tanulok, amíg akarok, mások viszont a lelkükre kötötték, ne neveljenek belőlem kisasszonyt, mert abból nem lehet megélni – én is ehhez tartottam magam. Húszévesen férjhez mentem, és több mint ötven évig nem vettem a kezembe agyagot. Otthon elvétve ültem a korong mellé, de amikor néhány éve Szentesről Tömörkényre költöztem, és utánam hozták szeretteim, akkor láttam neki igazán a formázásnak. Paraszti témákat dolgoztam föl, hiszen ebben nőttem fel. Két óra elég, hogy fél kézzel megalkossak egy művet, ami egyébként nem sokat ér. Szerintem ugyanis a művészetek között a szobrászat a leghaszontalanabb: egy-két alkotásra van igény, de ennél több már senkinek sem kell. Ha a festék is úgy teremne a földön, mint az agyag, lehet, hogy a festmény sem lenne olyan kelendő portéka, mint amilyen mindig is volt – teszi hozzá végül.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Csongrádon idegenkednek a hitelfelvételtől

Mivel nem rendelkeznek elegendő információval, egyelőre várnak a Panel Plusz-programban érintett… Tovább olvasom