Délmagyar logó

2017. 03. 25. szombat - Irén, Irisz 7°C | 14°C Még több cikk.

Szalma Valériának az angyalok súgnak

Tömörkény - Szalma Valériának bármilyen nehézsége is adódott az életben, soha nem hagyta el az optimizmusa. Sírt, amikor díszpolgár lett, a szakmai címek egyáltalán nem érdeklik, ha már úgy érezte, nincs több dolga valahol, bátran továbbment. Biztos abban, hogy a pofonok mutatták meg a jó irányt.
– Ha elbeszéli az elmúlt évtizedeit, úgy tűnik: nehéz kenyér volt, ön azonban nem így élte meg. Inkább erőt merített a gondokból?

– Szegeden születtem, Szentesre jártam középiskolába. Dísznövénykertész szerettem volna lenni, de másként alakult. Érettségi előtt megbuktam egy tantárgyból, aztán már hagytam az egészet. Ma azt mondom: nagyon jó, hogy így történt. Gölöncsér, keramikus lettem, a tárgyaimhoz többnyire a bronzkorból merítek ihletet. Egy éve Tömörkény mellett egy tanyán élek a párommal.

– Ezek szerint kislányként nem keramikusnak készült.

– Jó húsz éve fogtam először agyagot a kezembe, több bűnös is van ebben. Zsombón éltem, a társamat nagyon érdekelte a régészet, talán ebből fakadt minden. A közösség a falusi turizmus fejlesztésében gondolkodott, de rájöttünk, hogy ez nem elég. Ha eljön hozzánk a turista, annak még valami érdekeset is mutatni kell. Miért ne lehetne ez például a kézművesség? A padláson volt egy kis száraz agyag, beáztattam, formálni kezdtem. Az első tárgyat a kazán tűzterében akartam kiégetni. Persze ahogy betettem, szétrobbant. A következőt másképp próbáltam, a harmadikat ugyancsak, míg végre sikerült egy. Mindent magam tapasztaltam ki, senkitől nem tanultam. Egyszer tanfolyamra akartam jelentkezni, hogy csiszoljam a tudásomat. Nagy meglepetésemre azt mondta az oktató: erre semmi szükségem, ősi tehetség lakozik bennem, inkább tanítsak. Szegeden és Szatymazon oktattam, tanfolyamokat bíztak rám. Azt mondtam a tanítványaimnak: merjetek játszani, mondjátok ki, hogy mit szeretnétek! Nagyon boldog voltam, hiszen úgy éreztem, találtam valamit, amiben kiteljesedhetek. Addig kevés dologban voltam ügyes, most meg van valami, ami remekül megy, ami miatt büszkék lehetnek rám a gyermekeim. Hamarosan új irányt vett az életem, már nem éreztem közösnek a sorsunkat az akkori párommal. Jászszentlászló volt a következő állomás, ahol új szerelem és új lehetőségek vártak.

– Ott hogyan alakult a sorsa és a karrierje?

– Fazekasmesterként dolgoztam, egy szép kis művésztanyát hoztunk létre, nagy terveink voltak. Sikeres voltam, elismerő címeket nyertem. Na, persze, ezeknek soha nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Egy idő után már tényleg nem volt izgalmas, általában amit zsűriztetni vittem, mind elfogadták. Egyébként meg mit kezdjek a plecsnikkel, tegyem ki a falra? A vásárlókat úgysem az oklevelek érdeklik. Ezeket én csak bárcáknak hívom, arra valók, hogy az adóhatóságnak bizonyítani tudjam, milyen jogon árulom a termékeimet. Aztán nagy megtiszteltetés ért, díszpolgárrá választott a település. Igazán különös érzés volt, nem is értették, hogy miért sírok a kitüntetés átvételekor. Bennem olyan érzések kavarogtak: most már soha többé nem élhetek úgy, hogy ne legyek méltó a címhez. A művészvilág semmit nem tudott rólam, meglepődve méregettek, amikor a budapesti Gellért szállóban Szalma Valériát is egy míves albumban szereplő alkotók között köszöntötték. Azon még ma is nevetek, hogy a „rendes" megjelenésemmel milyen feltűnést keltettem. Míg a többiek lazára vették, és néhányan papucsban, kopott nadrágban jelentek meg, én megadtam a tiszteletet az eseménynek, előtte egy héttel már nem végeztem kerti munkát, nehogy szúnyogcsípésekkel teli comb villanjon ki a kivágott szoknyából.

Szalma Valériának az angyalok súgnak. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– A munka egyre jobban ment, a magánéletben azonban ismét fordulópont közeledett.

– Beláttam, hogy vagy visszacsúszok önmagamba és ottpusztulok, vagy hagyok mindent, és maradok a szabad Szalma Vali. Néhány holmival indultam útnak, de a gyökértelenséget is jó volt megtapasztalni, abból is tanul az ember. Komáromba kerültem, barátok garázsában laktam, később a Bugachoz közeli Móricgát paplakjában. A vallás ebben az időben egyre jobban bekúszott az életembe. A lányomnak szerettem volna egy ezüst Szűz Mária-medált hozatni Medjugorjéból. Végül magam mentem ki érte, és megváltozott az életem, 42 évesen bérmálkoztam. Alázatosabb, megértőbb lettem, már nem lövök csípőből, ha Isten nevét a számra veszem, annak jó oka van.

– Úgy szólt a megállapodás: addig maradhat a paplakban, ameddig egyedülálló.

– Csakhogy nekem nem pálya a szingliség. Alig győztem összefogni a szoknyámat, annyira csapták a szelet körülöttem a férfiak, de egyik sem volt az igazi. Az én életformámhoz jó társ kell, olyan, aki elfogadja, hogy háromnapos vásárokba megyek, és úgy érek haza, mint aki se élő, se holt. Aki türelemmel kivárja, amíg visszatér belém az élet, nem duzzog, nem követelőzik, aki elkap, ha zuhanok. A legtöbb nő úgy van vele, hogy kislányként megálmodja az ideális férfit. Aztán mégis beéri kevesebbel. Ezúttal volt türelmem kivárni. Bejelentkeztem az interneten egy chatszobába, jókat beszélgettem, de senki nem fogott meg igazán. Már vagy egy év eltelt, egyszer csak belépett egy addig ismeretlen chatelő. Semmit nem tudtam róla, a neve is „nicknév" volt, de abban a pillanatban éreztem: megjött az én emberem. Ennek öt éve, azóta el nem engedjük egymást. Mivel párra leltem, Móricgátról menni kellett.

– Egyiküknek sem volt szinte semmije, milyen lehetőségeik voltak?

– A Tolna megyei Paradicsompusztán leltünk új otthonra, egy tanyán éltünk mostoha körülmények között. Az optimizmusom azonban egy pillanatra sem hagyott el. Agyagoztam, vásárokra jártam, életemben először kecsketartásba fogtam. Ha ez eszembe jut, mindig nevetnem kell. Régen szerettem volna kecskét, egy kedves barát segítségével sikerült kettőt szerezni. Nemsokára huszonhárman lettek. Nagyon szeretem őket, de néha kiborítanak, huncut állatok, túljárnak az ember eszén. Mindenkinek azt mondom: ha eddig nem tudtál káromkodni, de szeretnél megtanulni, vegyél kecskét, egy hónap múlva garantálom, hogy folyékonyan szentségelsz. Sajtot készítek, a jószág húsából finom ételek lesznek, ezek pedig ízlenek a barátoknak. Számomra ezek jelentik a valódi örömöt, hiszen az elv, ami szerint élek, az, hogy „olyat szeretök tenni, ami engöm boldoggá tesz". Ami nem szól a lélekhez, az nem számít.

– A használati tárgyai szinte kézbe simulnak. Hogyan születnek?

– Soha semmit nem tervezek, minden csak úgy lesz. Abban hiszek, hogy bármi, amihez hozzáfogok, egy bizonyos embernek készül. Hogy kinek, azt az angyalok súgják meg, ők vezetik a kezemet. De néha nagyon huncutok ám az angyalok! Van, hogy évekig vár a tárgy az emberére. Sokszor előfordult, hogy hónapokon át vittem egy holmit a vásárokra, körülötte már minden elkelt, arra meg rá se nézett senki. Egyszer csak jön valaki, aki viszont meg se látja a többit, csak ezt az egyet, szinte megbűvöli, fogja, nézi, csodálja, és látszik rajta, hogy nem tud nélküle élni. Számomra ez az igazán csodálatos. Azt szoktam mondani: boldogságot adok el a vásárlóimnak. Persze, nyilván pénzzel fizetnek, nekem is pénz kell a „sárgákra", de valójában az öröm cserél gazdát.

– Ha visszanéz, elégedett az életével?

– Egy éve a régi szatymazi klubban azt mondták: semmit nem változtam. Ettől nagyon boldog lettem. Ezek szerint a szakmai sikerek, az elismerések dacára „nem szorult be a pávatoll", és azt hiszem, ez a legfontosabb az életben. A látszólagos kisiklásokból mindig valami jó született. Ha például nem buktatnak meg érettségi előtt, valószínűleg annyira elmerülök a dísznövények világában, hogy eszembe se jut agyagot fogni a kezembe. Úgyhogy a lehető legkomolyabban mondom: utólag minden akadályért hálás vagyok.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az esőt Kiskörén sem tudják megállítani

Csak városi legenda, hogy azért tűnik el időnként a Körös-torok homokpadja, mert ˝Kisköre ráengedi Csongrádra a vizet˝. Tovább olvasom