2014.08.21. 11:56
Sokezres névmagyarosítási láz Szegeden
DélmagyArchív 1933: Nem volt kötelező, de csak magyar névvel alkalmaztak. Móra Ferenc nevét is megvizsgálták, mert kétesen hangzott.
Gömbös Gyula kormányra kerülése idején Keresztes-Fischer belügyminiszter 1933 augusztusában rendeletet adott ki, amelyben megkönnyítette a magyar hangzású nevek felvételét és felszólította a magyar tisztviselőket idegen hangzású nevük magyarosítására. Szegeden rövidesen indítványt nyújtottak be a témában. Ennek főbb pontjai:
Móra Ferenc a kétesen hangzó nevű alkalmazottak között
Polgármesteri utasításra névsorokat állítottak össze a tisztviselőkről, s e listákból készültek kideríteni, hogy ki is a magyar nevű. A számvevőség egy hónap múlva megállapította, hogy Szegeden 234 idegen nevű tisztviselő dolgozik a városnak (egy későbbi listán ez 172-re apadt).
Készült egy másik lista is, azokról a tisztviselőkről, akiknek a nevében a számvevőszék nem volt biztos. Ebbe a névsorba került többek között Móra Ferenc, például a Benkő, Gerentsér, Kollár, Vőneki nevű polgárokkal együtt.
A "kétes" nevek jegyzékét Mészöly Gedeon egyetemi tanárhoz küldték, aki neki is látott az elemzésnek. A feladat, amire ma aligha lehetne komoly nyelvészt találni, akkor nem volt megütközést keltő a kiváló nyelvész-irodalomtörténész számára. Móra Ferenc nevét a professzor magyar hangzásúnak találta. Idegen hangzású volt viszont: Rack Lipót tanácsnok, dr. Pávó Ferenc, dr. Röth Dezső tb. tanácsnokok, Hergár Viktor főmérnök, dr. Henny Ferenc plébános, Bohár Béla adótiszt neve.
A városházán elsőként dr. Deim László irodaigazgató magyarított Dombóvárira.
Nem volt kötelező, de sokan félelemből kérték
Dr. Somogyi Szilveszter polgármester a témában körlevelet intézett az érintettekhez. Ennek szövegét a Délmagyarország 1934. január 5-iki száma is közölte.
Néhány hét múlva az újság egy kishivatalnokot is megszólaltatott (névtelenül), aki azt nyiltkozta, hogy ő kivár, előbb az illusztris vezetők magyarosítsanak.
1934. február 21-én a Délmagyarország már arról adott hírt, hogy Szegeden közel 3000-en adtak be névmagyarosítási kérelmet. A városháza dolgozói nem jártak élen a mozgalomban, viszont a rendőrség, a törvényszék és posta alkalmazottai között sok volt a névmódosítás. Tovább egyszerűsítették a névmódosítás menetét, és újabb 5000 kérvénylapot nyomtattak.
1934. június 8-ra a lap híre szerint Szegeden 8000 ember magyarosította a nevét, és még sok elbírálás folyamatban volt.
A nyomtatványokra már csak a név, foglalkozás és lakcím kellett, valamint három névváltozat, amelyből a kérvényező új nevét a belügyminisztérium engedélyezte.
A hazafias indoklás politikai akcióvá is tette a magyar név igénylését. Sokan érezhették úgy, hogy szlovák vagy németes hangzású nevükkel nem felelnek meg a politikai kurzus elvárásainak. Sokan persze valódi hazafias érzésüket fejezték ki, mert ilyen volt a korszellem.
A nevet változtatók nagy számában benne vannak azok is, akik a megkönnyített módosítást kihasználva magyar nevüket változtatták meg.
Az önkéntes névmagyarosítók között számosan voltak zsidók, akik asszimilációjukat fejezték ki ezzel. 1937-től azonban a zsidó származású lakosok névmagyarosítási kérelmeit visszautasították.
A belügyminiszter ugyan egy interpellációra kijelentette, hogy a változtatás nem kényszer, és nem szeretne nemzetiségi érzékenységet sérteni vele, a közvélekedésből azonban jól ki lehetett szűrni, hogy a tisztviselőknek ajánlatos volt nevet változtatni.
A lapokban rendszeresek voltak a névmagyarosítási hírek, ami nem is csoda, hiszen egyszerre többszáz ismert személyt kellett más néven beazonosítani.
Szeged már eléggé magyaros, de 22 ezren még vannak, akik nem
1936 októberére arról jelent meg hír, hogy a névmagyarosítási mozgalom ellanyhult, pedig az akkori Szeged 137 ezer lakosa közül 21 900-nak még idegen hangzású neve volt.
A belügyminisztérium felmérést végeztetett arról, hogy a magyar vidéki városokban ezer lakosra hány idegen nevű jut. Így nézett ki a statisztika:
Vácon 521, Székesfehérváron 364, Kecskeméten 206, Debrecenben 190, Győrben 181, Nagykörösön 177, Pécsett 163, Szegeden 160 idegen nevű volt ezer lakos között.
A város pedig, bár a névcsere nem volt kötelező, saját alkalmazottjairól vezetett kimutatást: 1936-ban az árvaszéknél 3, az anyakönyi hivatalnál 5, a mérnökcégnél 4, a gazdasági hivatalnál 1, a főpénztárnál 1, a segédhivatalokban 6, a tűzoltóknál 4, az adóhivatalban 15, a javadalmi hivatalban 11, az elsőfokú közigazgatási hatóságnál 15, a tiszti orvosok között 3, a közkórháznál 2, az irodasegédtiszteknél 3, a díjnokoknál 3, a tanyai kapitányoknál 5, az esküdteknél 19, az altiszteknél 13, a népiskolai
tanítók közül pedig 22-nek volt idegen hangzású neve.
1939-re az iparosokat a névmagyarosítás új hulláma érte el: 1939. október 21-én arról írt a Délmagyarország, hogy az Ipartestületek Országos Központja új lendületet adott a mozgalomnak. Szegeden 1939-ben 600 iparos kérte nevük magyarosítását, ami alighanem fellendítette a helyi cégtáblaipart.
1933-1937 között országosan 89 700 névváltoztatási kérelem érkezett a Belügyminisztériumba (17 940/év). (Kozma István: A névmagyarosítások története. História, 2000 05/06.)
Ha már nevet cserélünk, keressünk régi szegedit!
A Délmagyarország 1933. szeptember 21-iki számában régi neveket közölt Szeged város 1552-es tizedlajstromából, hogy ha már módosítani akarnak, legalább ezekből válogassanak a szegediek.
