2015.01.05. 20:06
A pincelakások napfényes városa
DélmagyArchív 1924-1951: Milyen lenne, ha 2 méterrel a föld alatt lakna, lakásában feltörne a talajvíz, és innen egy tüdőbajos családdal költöztetnék össze 25 négyzetméteren?
1927-ben a 130 ezer lakosú Szegeden a belterületi lakosság egytizede nedves helyiségekben vagy pincelakásokban élt. Amikor 1927-ben a város felmérette a helyzetet, Szegeden összesen 3170 pincelakást és nedves lakást írtak össze.
Dr. Jung Sándor tisztiorvos jelentése 1927-ből:
Jung Sándor tisztiorvos felmérése Szeged rossz lakásairól (1927).
E lakásokban 10661 lakó élt, közöttük 3580 gyerek.
Vagonlakásból a vályogviskókba
A város lakásínsége az első világháború alatt leállt építkezések és a Trianon után Szegedre menekült mintegy 6000 bácskai és erdélyi magyar elhelyezése miatt vált súlyossá. A háború végére rohamosan szegényedő szegedi lakosok és az 1920 óta vagonokban lakó menekültek lakáshoz juttatása rendkívüli feladat volt a város számára.
A szegénységben senki sem nézte, hogy a külterületi házhelyeken nehezen összetákolt vályogházak megfeleltek-e az építési szabályoknak. Gyakran hiányzott a helyes alapozás és szigetelés, így a vályogházak hamar összeomlottak a tavaszi belvíz idején, s ha nem, szigetelés híján egészségtelenül nedvesek maradtak.
Szegeden ekkoriban még sok utca húzódott alacsony szinten, feltöltésükkel pedig nem bírt egyszerre a város. 1924 tavaszán az esőzések és a belvíz miatt Alsóvároson, Rókuson és Felsővároson annyi vályogház dőlt össze, hogy a város kaszárnyákban keresett helyet a fedél nélkül maradottaknak. Kiköltöztetni azonban még az életveszélyes házakból sem tudtak senkit, mert a város képtelen volt elhelyezni a lakókat.
Berzenczey Domokos városi főmérnök 1924-ben úgy nyilatkozott, hogy Szegednek legalább 2000 üres szükséglakás kellene ahhoz, hogy minden szabálytalan építésű házból biztos fedél alá kerüljenek. A város épített ugyan 120 kis alapterületű lakást és 60 szükséglakást, ez azonban „csak egy csepp volt a tengerben", látható eredmény nélkül.
A viszonylag olcsón bérelt nagy alapterületű városi bérlakásokért ráadásul már akkoriban jókora lelépési pénzeket fizettek, így szokszor olyanok laktak nagy bérlakásokban, akiknek nem kellett ekkora.
"Fontosabb volt előbb Fogadalmi templomot építeni"
A pincelakások nagy száma Szeged lakáshelyzetének még régebbi, az 1879-es nagy árvízig visszanyúló problémája volt. Az árvíz utáni rendezés ugyanis azon alapult, hogy az utcákat víz-biztos szintre töltsék fel. Az újjáépítés során azonban a városnak mintegy kétharmada része feltöltetlen maradt. Kijelölték az új utcákat, de a város, anélkül, hogy a feltöltést elvégezte volna, rendeletben hagyta meg, hogy minden utcát egy „eszményi" nívóra kell feltölteni.
A folyamatos lakásínségben azonban, a város nem kérte számon a lakásépítőkön a szabályzatot, így a házak a régi utca szintjéhez igazodtak. A későbbi feltöltés az addig félig-meddig földszintinek számító lakásokat egyszerre pincelakássá változtatta.
Ezért a feltöltést rendszerint mind a háztulajdonos, mind a földszín alatt lakó bérlő ellenezte. Előbbi azért, mert kevesebb lakbért tudott kérni, utóbbi pedig azért, mert egészségtelenebb lakás lett az addig sem egészséges lyukból.
A Délmagyarországban dr. Krausz József főorvos, törvényhatósági bizottsági tag már 1926 óta bírálta az utcafeltölteseket. A képviselő indítványát 1926 májusi közgyűlés tárgyalta, s ennek hatására készült el 1927-ben az egészségtelen lakások felmérése.
Sehol a világon annyi nedves, dohos, gyilkos pincelakás nincs, mint Szegeden.
Krausz József a kövkező években tovább hangoztatta javaslatait
A lakásépítés a városi ellenzék állandó témája volt az 1920-30-as évek fordulóján. Elsősorban a kis lakások tömeges építését kérték számon. Czibula Antal A gazdag város szegénysége című monográfiájában (Juhász Gyula írt róla recenziót a Délmagyarországban) ezt mondja:
A legelső dolog, aminek a megépítéséhez hozzákezdtek, a fogadalmi templom volt. A város hatósága ezt találta a legsürgetőbben megalkotandó városi műnek. (...). Ebben az időben a háborús romok még mindenütt láthatók voltak, ebben az időben a város minden intézménye még elhanyagoltabb volt, mint valaha. Ekkor volt az, hogy az emberek marhavagonokban laktak, mert más fedél alatt nem akadt hely, ahol fejüket lehajthatták volna; ekkor volt az, hogy a lakásos emberek nagy része egészségtelen környezetben élt és tegyük hozzá, hogy a gyengébbje el is pusztult a zöldhínáros és bűzlő árkok mentén; ekkor volt az, hogy a lakásnélküliek sorfalat állottak a lakáshivatal ajtaja előtt és néha-néha ostromot is intéztek ellene; és végül ugyanekkor volt, hogy mikor ráérő idejükben sétálni indultak az emberek, a pincék mélységes, napfénytelen mélységéből köhögés nesze hangzott fel s ekkor eszméltek rá, hogy a patkányok birodalmában is emberek, más néven adóalanyok, élnek. (Szeged története 4.)
1927-ben újragondolták a városi építési szabályzatot, amelyben kötelezővé tették a bitumenes vízszigetelést. Rendeletet hoztak arra is, hogy a feltöltetlen utcákon az új házakat már csak erre a bizonyos eszményi szintre lehetett építeni. A feltöltetlen utcákon épített házak azonban a háztulajdonosok egy új divatját alakították ki: a lakásként kiadott pincét. Kogutowicz Károly, a szegedi egyetem földrajzi intézetének vezetője még 1938-ban is így írt erről:
(...) Szeged egyik nevezetessége a föld-színe feletti pince, amelyet természetesen lakásnak használt a szegény nép és értékesített a háziúr. Ez második forrása az egészségtelen pincelakásoknak és a tüdőbaj szégyenletes pusztításának. (Szeged története 4.)
Feltöltési munkák a Mars téren. Délmagyarország 1931. január 22.
1930-31-ben a gazdasági válság miatt Szegeden is megugrott a munkanélküliség. Ekkor már az utcák feltöltése kapóra jött, hiszen így sok embernek tudott néhány pengős ínségmunkát adni a város. 1931 januárjában a Mars teret , februárjában a rókusi és móravárosi utcákat, nyáron a Csillag teret kezdték feltölteni. 1930-ból, egy Somogyi-telepi (ma Petőfi-telep) olvasó leveléből kitűnik, milyen volt egy feltöltés.
Száz élet nyomorog, köhög, didereg az odúkban
1934-ben 235 egészségtelen pincelakást számoltak össze Szegeden. Ezek közül 15 helyen a talajvíz is feltört, ezért itt ki kellett költöztetni a lakókat. A város ekkor (időt és energiát nem kímélve) felhívta a kiköltözötteket, hogy mielőbb nézzenek új lakás után. A tulajdonosokat pedig arra kellett kérni, hogy ne adják ki ismét a talajvizes helyiségeket.
A város hiába tervezte, hogy a talajvizes lakások lakóit szükséglakásokba költözteti, ezek annyira megteltek, hogy némelyikben 3 család is lakott.
A Délmagyarország 1931. március 3-án – valószínűleg Magyar László tollából – szívszorító riportot közölt a Cserepes sori szükséglakásokról (folytatása itt olvasható). A vágóhíd melletti városi szükségházban 20 darab 5x5 méteres, mellékhelyiségek nélküli szobában 23 család élt. Élt?
A lélekszám pontosan nem is állapítható meg, mert nagyon sok a gyerek, csecsemőtől a felserdültig minden korú, úgy hozzávetőleges becslés szerint száz élet nyomoroghat, köhöghet és didereghet ezekben az odúkban.
Az egyik helyre éppen egy új családot próbáltak beköltöztetni, de a tulajdonos elutazott és bezárta az ajtót. A márciusi hidegben az újonnan érkezők két kisgyerekkel lepakoltak a ház előtt és „várták a jószerencsét", ami nem jött. Végül, este 11-kor az egyik szükséglakó szánta meg őket (4 gyerekkel és feleségével élt az odúban), kockáztatva, hogy a jövevények az ő lakásában ragadnak. Az egyik kicsi egész éjjel köhögött, nemrég adták ki a kórházból, ahová tüdőgyulladásával került.
Riport a Cserepes sori szükséglakásokról. Délmagyarország 1931. március 3. Itt folytatódik.
Két újabb családot is vártak, egyiknek egy tüdőbajos asszony mellé, másikukat egy másik beteg asszonyhoz kellett volna költöznie.
A másik lakásban rossz szemű iparos lakik. Valamikor önálló mézeskalácsos volt, ma kegyelemből boltiszolga az egyik üzletben. Rámutat a feleségére. Vézna, vértelen arcú.
- Valóságos gyerek. Harmincöt kiló. Minden éjjel rosszul van. A melle fáj. Köhög, sokszor hány.
Az összeköltöztetéseket Somogyi Szilveszter polgármester később visszavonta, amikor értesült a Délmagyarországtól, hogy különböző nemű beteg emberek laknának együtt.
1936. április 1-jén a Délmagyarország vezércikkírója azon mérgelődött, hogy a minisztérium üres lakásoknak számolta a nagy nehezen kiürített szegedi pincelakásokat, és erre hivatkozva Szeged kedvezőtlenebb építkezési adókedvezményt kapott, mint Budapest.
1937-ben Begavári Back Bernát, Szeged dúsgazdag felsőházi képviselője még mindig ugyanazokat a számokat ismételte parlamenti beszédében, amelyeket az 1927-es felmérés kimutatott.
Nem csoda, hogy a pincelakásból a Cserepes sori szükséglakásba költöztetett Dudás Mihály egykori napszámos később, 1951-ben a téeszesítéssel elégedettebb volt, mint korábbi életkörülményeivel:
(...) egyik lakásban, ahol laktunk, feljött a víz. Tudja, olyan pincelakás volt, ahol ezelőtt a dolgozók laktak. Kerestünk utána másik lakást. Találtunk is, de mikor a „nagyságos úr" házigazda megtudta, hogy hat gyerekem van, majd elájult s persze nem adta ide számunkra a lakást. Kint laktunk azután a Cserepes soron, a szükséglakásokban. De nyomorúságos élet volt!
