Moment, moment, hívom Wolf urat!

Utálta az újságírókat, de a skandináv küldöttséget csak ő tudta fogadni. Délmagyarország 1927. május 10.

Az 1920-as évek végén a Délmagyarország élceinek egyik céltáblája volt a városházi főhivatalnokok idegennyelvi tudása.

1926. szeptember 26-án a Délmagyarország az európai kitekintésben mutatott rövidlátásról azt írta, „nem lesz szerencsétlenség, ha lesznek a városnak németül, franciául és angolul beszélő tisztviselői, s ha nem csak a tiszti főorvos - nyelvtudása fogja Szegeden reprezentálni az európaiságot".

Az említett tiszti főorvos, dr. Wolf Ferenc (1874–1944) valóban az egyetlen volt, akit a szegedi városházán elővettek, ha a városba idegen nyelvű vendég érkezett. Ő ment a New York-i Kossuth-szobor avatására, ő kalauzolta az amerikai államtitkárt, a skandináv újságírókat, az olasz írót, és ő beszélt a város részéről angolul a nemzetközi talajjavító konferencián.

Annyira, hogy amikor a Délmagyarország a szegedi színház kísérleti műsorán ironizált, és egy magyarul még meg nem jelent, bukott darabot ajánlgatott, a cikkíró hozzátette: „Wolf Ferenc majd lefordítja". 

A valóság az lehetett, hogy a magas beosztású tisztviselők rendelkeztek valamilyen szintű német nyelvtudással, de annyival nem, hogy reprezentálhassanak e nyelven.

Amikor 1927 májusában svéd és norvég újságírók érkeztek Szegedre, ismét csak Wolf doktor volt a kiszemelt, pedig ő nem szerette a sajtót, jobboldali nézetei miatt pedig a Délmagyarországot még kevésbé. A városháza a skandináv kollégák kalauzolására egyetlen újságírót meg sem hívott meg. A lap 1927. május 10-i számában így reagált erre:

Merjük azonban állítani, hogy az újságírók ismét igen értékes szolgálatot tudtak volna lenni a városnak, de a hatóság, rövidlátása és elfogultsága miatt, ismét elfelejtette a város javára gyümölcsöztetni azt, amit az újságírók tudtak volna nyújtani. A bűnünket beismerjük. Az újságírók között aránylag szép számmal vannak, akik idegen nyelveket beszélnek. El-elutazgatunk az ország határain túlra is. Akadt volna köztünk, aki tud angolul, sőt, tessék elképzelni ezt a perfidiát, még olyan újságíró is akadt volna, aki svédül tud.

1928. szeptember 30-án a Délmagyarország a városházi folyosóról adomázott egy tanácsnokválasztás előtt. A lap szerint Wolf doktor támogatta az egyik jelöltet, egészen addig, amíg meg nem dicsérték annak nyelvtudását. Attól kezdve nem akart rá szavazni:

— Még pedig azért nem — mondotta —, mert ha beválasztják, velem együtt őt is kiküldi ezentúl a tanács mindenhová, ahol idegen nyelvtudás szükséges. Én pedig nem akarom, hogy úgy mutogassanak Szeged képviselőire, mint Zoróra és Hurura...

(Wolf Ferenc két dán börleszkfigurára gondolt a némafilmek idejéből; Zoro magas sovány, Huru alacsony köpcös volt.)

Somogyi Szilveszter polgármester hamar feladta. Délmagyarország 1928. október 7.

Mindenhová, ahol idegen nyelven folyt a beszéd, ezt az egy embert küldötték ki, a város főorvosa képviselte Szegedet az amerikai Kossuth-szobor leleplezésén, ő fogadja a svédeket, angolokat, franciákat, németeket, ő megy el Párisba a műszaki berendezéseket tanulmányozni, Németországba az útépítési, Bernbe a közigazgatási, Londonba a kulturális ügyek tanulmányozására ő fogadja a svájci újságírókat, az olasz politikusokat, mert Szeged város tiszti főorvosán kívül idegen nyelveket más nem beszél a torony alatt. (Délmagyarország 1928. október 7.)

Egy városházi adoma Wolf Ferencről. Délmagyarország 1928. szeptember 30.

A helyzetet a városházán is felismerhették, mert 1928. október 7-én arról jelent meg cikk az újságban, hogy a torony alatt németül, angolul és franciául tanulnak a tanácsnokok. A lap – bizonnyal túlzó – értékelése szerint nem sokkal azelőtt még virtus volt a városházán a nyelvi tudatlanság. Közben azonban a munkaerőpiac kikényszerítette a többnyelvűséget, és a tanácsnokok körében is elkezdett ciki lenni, a nyelvtudás hiánya.

Így aztán megindult az általános nyelvtanulás. A legrégibb diák Fodor Jenő polgármester-helyettes volt, aki három éve tanult már angolul és állították róla, hogy képviselhetné akár egy angol nyelvű kongresszuson is várost. (1930 szeptemberében mégsem ért rá, amikor Kempf amerikai államtitkárt kellett angolul kalauzolni a szegedi tanyákon.)

Dr. Tóth Béla főjegyző német és francia társalgási leckéket vett, dr. Csonka Miklós adóügyi tanácsnok szintén angolul tanult biztató eredménnyel. Egyedül a nem sokkal korábban megválasztott kulturális tanácsnok, vitéz Szabó Géza tudott „elég jól" németül. Somogyi Szilveszter polgármester is foglalkozott a gondolattal, hogy felfrissíti német nyelvtudását, a leckéket azonban rövidesen abbahagyta.

Az újságíró érdeklődését azonban feltehetőleg a hátuk közepére sem kívánták a tekintélyes hivatalnokok. Rack Lipót pénzügyi tanácsnok például így válaszolt a kérdésre, hogy milyen idegen nyelvet beszél: „Volapüköt".

Wolf Ferenc tiszti főorvos egyébként eredeti alakja volt Szegednek. Világutazó volt, s 1934-ben egy időre úgy eltűnt, hogy halálhírét költötték.  A Csendes-óceánról üzent, hogy betegen utazik Amerika felé, de hónapokon belül újra Szegeden lesz.

Az ő Bokor utca 2. szám alatti házában lakott szegedi egyetemi évei alatt albérletben Radnóti Miklós. Péter László irodalomtörténész így írt róla Radnóti Miklós szegedi lakásai című cikkében (Tiszatáj, 2009. május):

Különc ember volt; agglegény, tavasztól őszig rövid nadrágban, mezítlábra fölvett szandálban kerékpározott a városban. Házának bejáratát kicsiny székelykapuval díszítette, de közben úgy hírlett, elszánt volksbundista. Ezért érthető, hogy a szovjet csapatok bevonulásának hírére, 1944. október 8-án este mérget vett be…