2015.05.23. 00:40
A rendőrök vaságyán aludtak a menekült gyerekek
DélmagyArchív 1934: Milyen volt Szeged, amikor 2000 délvidéki menekült érkezett a rókusi vasútállomásra 5 nap alatt?
1934. december 5. és 10. között Jugoszlávia mintegy 3000, állampolgársággal nem rendelkező délvidéki magyart utasított ki az országból. A jugoszlávok nem figyelmeztették előre a magyar hatóságokat. Senki sem számított arra, hogy Szegeden a rókusi vasútállomás egyik napról a másikra több száz délvidéki menekülttel telik meg.
A kitoloncolást a szerbek válaszlépésnek szánták, mivel a magyar kormány érintettsége is felmerült II. Sándor jugoszláv király ellen elkövetett Marseille-i merényletben. Magyarország 1931-ben horvát usztasa kiképzőtábort létesített a Zala megyei Jankapusztán, s felmerült a gyanú, hogy a merénylet elkövetőit is itt képezték ki. (Francia források szerint ez nem volt igaz: a merénylő bolgár nacionalista volt.) Beszélték továbbá, hogy a merénylet szervezői Franciaországból Magyarországra szöktek, és itt bujkáltak. A Népszövetségben Jugoszlávia nyíltan vádolta Magyarországot a terrorcselekmény támogatásával.
1934. december 5-én, szerdán, az exodus első napján a szerbek 600 magyar embert szedtek össze a Délvidéken, vasúti kocsikba zárták, és minden értesítés nélkül átküldték őket Szegedre. A szegedi rendőrség először csak annyit tudott, hogy a Röszke felől érkező vonaton szokatlanul nagy számú délvidéki ember van. Ezzel a szerelvénnyel még csak 96 ember érkezett a rókusi állomásra.
Sűrű decemberi köd volt, s az állomáson az 1918-as emlékek idéződtek fel: batyuk között összebújó családok, rémült, bizonytalan, tehetetlen emberek, síró gyerekek, elkeseredett idősek. Szeged első gesztusa az volt, hogy a helyszínre érkező Tóth Béla polgármester-helyettes biztosított mindenkit, a város élelmet és átmeneti szállást nyújt az elüldözötteknek.
Az érkezők elmondták, hogy a Délvidéken egy ideje szerb szabadcsapatok jelentek meg, garázdálkodtak, terrorizálták a magyar lakosokat. Rövidesen szerb hatósági emberek jöttek, és összefogdosták azokat a magyarokat és németeket, akiknek nem volt jugoszláv állampolgársága.
Tudtuk, hogy készül ellenünk valami, hiszen a fenyegetőzés már hetek óta tart, de azért mégis brutális gyorsasággal hajtották végre a jugoszláv hatóságok a merényletet. Hétfőn este hat órakor beidéztek a rendőrségre. Ott kurtán, minden indokolás nélkül szóbelileg közölték velem, hogy kiutasítottak Jugoszlávia területéről és az országot azonnal el kell hagynom. Közölték azt is, hogy a vonat reggel indul a magyar határ felé. Reggel hat óráig mindössze tizenkét óránk volt.
Minden vagyonuk ottmaradt, csak néhány kisebb csomagot hozhattak magukkal, a bankból pedig csak fejenként 500 dinárt hagytak kivenni. A Délvidéken már ekkor nagy arányú kiutasításokról beszéltek, ami a következő napokban be is következett. Még december 5-én délután 600 elüldözött ember érkezett a rókusi állomásra, másnapra pedig újabb 500 embert dobtak át a határon.
Szerencsére a szegedi hatóságok szerda estére a rókusi iskola tornacsarnokában helyezték el azokat, akik az első napon érkeztek, mert csütörtökön különvonat hozta az újabb száműzötteket.
December 6-án dél körül a város gulyáságyút állított fel az állomáson a délvidékiek ebédeltetésére. A rókusi állomás már-már háborús viszonyokat idézett. Menekültek tömegei vártak segítségre. Az állomáson rögtönzött segélyhelyet is felállítottak, a rókusi rendőrőrszobán pedig csecsemőmenhelyet létesítettek.
A város felkutatta pokróctartalékait, a tornaterembe szalmazsákokat helyeztek el, a menekültek ezeken töltötték az első éjszakát. Lent a férfiak, a karzaton az asszonyok és gyerekek kaptak helyet, az oszlopok között pedig nagy halom batyuk tornyosultak.
A Délmagyarország dicsérte szegedi rendőröket, akik a váratlanul érkezett menekültek ellátásában derekasan viselkedtek. Az őrszobán a rendőrök vaságyain kimerült kisgyermekek feküdtek, s az amúgy szigorú közegek a szomszéd szobában lábujjhegyen járkáltak és halkan beszéltek, hogy ne zavarják fel a kicsinyeket.
A legtöbb család gyerekekkel érkezett, mintha a szerbek eszerint válogatták volna ki az embereket. Más jelek meg arra utaltak, hogy nem válogattak: egy idős horgosi házaspár férfi tagja vak volt, a feleség pedig ágyban fekvő beteg – mindkettőjüket vonatra rakták.
1934. december 7-én a Délmagyarország egész oldalas riportot közölt a menekültekről. Voltak férfiak, akik leszolgálták a katonaidőt a szerb hadseregben, s azután derült ki, hogy nincs állampolgárságuk. Egy anyóka mindössze egy üres retiküllel jött el, s nem is volt egyebe, csak a könnye potyogott a menekülteknek mért ételbe. Egy magyar apa egy gimnazista fiúval jött át, s a fiú nem is tudott magyarul, mert szerb iskolába járt.
Egy asszony a rátörő szerbek miatt teljesen megzavarodott; családját, házát, pénzét, télikabátját - mindent hátrahagyva csak a rongyszőnyegeket kapta fel, és azt hozta magával, s görcsösen szorította hóna alatt őket, míg eszelősen járt-kelt a tömegben.
Több család is volt, akiket elszakítottak a gyerekektől, mert elüldözésük idején azok iskolában voltak. Egy ötgyermekes anya hatodik gyerekével volt várandós; őt és gyerekeit férjétől szakították el. Két elemista gyerek pedig szüleit kereste a tömegben, valahol elvesztették őket.
Még az újvidéki prímást is elüldözték – bár neki legalább sikerült a hegedűt is hoznia.
És tovább jöttek a statáriális vonatok. A harmadik napon már 1600 délvidéki ember volt Szegeden. December 7-én újra különvonat érkezett, ekkorra a szegedi hatóság már nagy gyakorlattal szervezte a menekültek életét. Az érkezettek rögtön meleg reggelit kaptak, jegyzőkönyvet vettek fel róluk, majd a rókusi iskolába irányítottak mindenkit, akinek nem volt hová mennie Szegeden vagy máshol az országban.
Szabadkán eközben a magyarok ellen lázító plakátok jelentek meg a falakon. Akasztott szerb katona és magyar szuronnyal megölt kisfiú volt rajtuk, ezzel a felirattal: „így tettek a magyarok 1914-ben velünk, most tegyünk így mi is velük!"
Szeged társadalma már az első nap híreire részvéttel fogadta a száműzötteket.
Másnap gyűjtési mozgalom indult, a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár külön folyószámlát nyitott az adományok fogadására. A Délmagyarország rövidesen már naponta jelentetett meg hírt arról, hogy a szegedi polgárok milyen adományokkal járultak hozzá a menekültek megsegítéséhez.
A rókusi iskolába másnap özönlöttek az adományok. Kispénzű, elesett emberek jöttek szeretetcsomagokkal, hoztak cipőt, ruhafélét, élelmiszert. A rókusi iskola igazgatójánál megjelent özvegy Sonkolyosi Bálintné, idős asszony, és felajánlotta, hogy otthonába végleg maga mellé venne egy hasonló korú asszonyt a menekültek közül. Egy családanya pedig egy menekült gyerek örökbefogadását ajánlotta fel, saját gyermeke mellé.
Étkezdetulajdonosok jelentkeztek, hogy hosszabb időre vállalják egy-két menekült étkeztetését. A Szent Imre Kollégium növendékei december 5-én már-már felbontották Mikulás-csomagjaikat, amikor a menekültek hírére a 65 jókora csomagot elküldték az elüldözött gyerekeknek. A szegediek által küldött sok ajándék már alig fért a rókusi iskola egyik termében.
December 7-én a szegedi egyetem hallgatói is kivonultak, hogy segítségül legyenek az érkező menekültek ellátásában. Aznap este a vonathoz pótkocsikat is szereltek a szerbek, s egyetlen szerelvényen 272 embert küldtek át, közöttük egy súlyos beteg asszonyt is, akit gyermekágyi lázban kényszerítettek ki házából. A menekültek között volt egy kilencéves mozgássérült, epileptikus fiú is.
Egy anya, akit elválasztottak a gyermekeitől beleőrült az elszakításba, s a Templom téren kószálva követelte a gyerekeket; az idegklinikára kellett beszállítani őt.
Egy fiatalembert viszont fél nappal esküvője után rakták vonatra új feleségével – mit tehetett – ő úgy érezte, máris nászútra küldték.
Másnap megmozdult Szeged társadalma. Délmagyarország 1934. december 7.
December 7-én este a szegedi egyetem hallgatói rokonszenvtüntetést tartottak a menekültek mellett, amelyen 1000 hallgató körében Kiss Albert rektor, Szent-Györgyi Albert, Fógel József, Várkonyi Hildebrand, Kogutowicz Károly professzorok is megjelentek.
A társadalmi mozgalom egyre szélesedett: a fehérneműtől a piskótáig, a pénztől a tejig mindent ajándékoztak az emberek. A milánói Corrierre della Sera lap olasz tudósítóját annyira meghatotta a menekültek helyzete, hogy ő maga is 100 pengős adományt tett Szegeden.
Egy szegedi fiatalember szíve választottját is megtalálta a menekültek között. A fiatal tisztviselő azért ment el a rókusi iskolába, hogy segítsen, de ott meglátott két elárvult újvidéki lányt. Meghívta őket otthonába, ahol özvegy édesanyjával élt. Két nap alatt beleszeretett a kisebbik lányba és édesanyja beleegyezésével megkérte a kezét.
De az élet nem állt meg, december 14-én a Mars téren egy menekült asszonyt kifosztottak a tolvajok. Később kijelentették, hogy sajnálják, de hát „egy piacon őgyelgő asszonyról nem gondolhatták, hogy menekült".
Öt nappal később Jugoszlávia a nemzetközi (elsősorban brit) tiltakozás hatására beszüntette a magyarok elüldözését. A december 10-iki vonattal már csak 6 menekült érkezett.
A Szegedre érkezett menekültek egy része továbbutazott, mások rokonokhoz kerültek vagy munkát vállaltak. Karácsony előtt már csak három család lakott a rókusi iskola tornatermében, de sokan még Szegeden voltak. Két héttel érkezésük után Lengyel Vilma írt riportot további sorsukról a Délmagyarországban.
A férfiak elindultak és a falvakat járták, hogy munkát találjanak. Az első önkéntes hullám után megcsappant a társadalom adakozó kedve, a száműzöttekből pedig dőlt a panasz. Az cikk a községek és Szeged hatóságát is arra figyelmeztette, hogy a szétszóródott emberek továbbra is nincstelenek, nagy részük teljesen pénztelenül élt.
December végén Szeged népjóléti osztálya összeírta a Szegeden tartózkodó menekülteket, és felmérte, milyen mértékű segítségre van szükségük. 400 nincstelen ember maradt Szegeden, s 70 százalékuk a város körüli tanyákon húzódott meg. A segélyezésre szánt adományokat a belügyminiszter még decemberben felkérette Budapestre, ezért városnak sem volt pénze a segítségre. Ellátásukra havonta 4000 pengőre volt szükség. Azontúl ők is a szegedi munkanélküliek sorsában osztoztak a népkonyhán.
Jugoszlávia csak jóval később, 1935 második felében engedélyezte a délvidéki magyarok visszatérését. 1935. augusztus 28-ig a magyar hatóságok által számon tartott 3304 kiutasított emberből 1566-an tértek vissza. A többiek jórészt Jugoszláviában munkát vállaló magyarok voltak, akik nem mentek vissza.
