Délmagyar logó

2017. 01. 20. péntek - Fábián, Sebestyén -9°C | 0°C Még több cikk.

Füstölt lónyelv? Rántani való csikó? Lózsír a sütibe?

DélmagyArchív 1913-1969: Rangon aluli volt lóhúst venni, mert csak a szegények ették. Szegedi lóhúskrónika.
1913. április 2-án megnyílt az első lómészárszék Szegeden. Aznap reggel a Mérey utca környékén gyerekek osztogatták a rózsaszínű szórólapot, amelyen egy debreceni lóhúsvállalat a nagyérdemű becses tudomására hozta, hogy a friss lóhús kilója 80 fillérbe kerül. Egy másik vállalkozó korábban kizárólagos engedélyt kért arra, hogy olcsó lóhússal oldja meg "a proletár tömegek" népkonyhai étkeztetését, de versenytársa megelőzte.
 
A Délmagyarország beszámolója szerint a szegediek valóságos népvándorlása indult meg a lóhúsüzlet felé, s kora délutánra kifogyott minden a boltból. A lap a nyomorban élők megsegítőjeként ünnepelte a lóhúsboltot, de mára már eldönthetetlen, hogy fizetett hirdetés volt-e a cikk.
Az első szegedi lóhúsbolt a Mérey utcában. Délmagyarország 1913. április 3.
Az első szegedi lóhúsbolt a Mérey utcában. Délmagyarország 1913. április 3.

 Hamarosan a városi tanács is reagált a jó üzletre: a kapitány bejelentette, hogy kizárólagos engedélyt nem ad ki, sőt a város saját lóvágóhíd felállítását tervezi, hogy versenyt teremtsen a lóhúspiacon.
 
Az újdonság mégsem lett népszerű minden társadalmi réteg körében; voltak, akik kimondottan undorítónak tartották a lófogyasztást. Ez az érzés hamarosan sajátos jogi ügyet eredményezett Szegeden.

Egy rókusi hivatalnok 1913-ban azzal hívott össze vendégséget, hogy az asszony fölséges paprikást főz, ami után a vendégek megnyalják mind a tíz ujjukat. A vacsora valóban ízlett a vendégeknek, dicsérték is a háziasszonyt. Amikor azonban az evés utáni kvaterkázás megindult, a házigazda nem bírta tartani a száját, és elárulta a vendégseregnek, hogy a sokat dicsért paprikás lóhúsból készült.

A hatás meglehetősen kényszeredett volt. Amikor pedig a vendégek hazaindultak, egyikük szédülni kezdett, felfordult a gyomra, hideg rázta és állapota egyre rosszabb lett. Az orvos megállapította, hogy a beteg annyira undorodott, hogy „mizere"-t (vagyis, csömört) kapott a hústól, pedig az friss volt, s a többieknek nem lett bajuk. A hozzátartozók jó magyar szokás szerint feljelentették a házigazdát, s innentől a járásbíró és a fontoskodó ügyvédek boncolhatták a lóhúsproblémát. Utóbbiak szerint a házigazdát gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés miatt kellett volna elítélni.
Peres ügy lett a lóhúsvacsorából. Délmagyarország 1913. május 6.
Peres ügy lett a lóhúsvacsorából. Délmagyarország 1913. május 6.

A lóhúsmérési piac fellendüléséhez az vezetett, hogy 1914-ben kitört a háború, az élelmiszerek megdrágultak és ínség köszöntött Szegedre.
 
Magyar László, a lap fiatal újságírója írta 1922-ben, hogy a háború előtt a szegedi szegényt az különböztette meg a tehetősektől, hogy reggelire, ebédre és vacsorára szalonnát evett rozskenyérrel. Lóhúst a szegény ember sem evett. A lovak fontos munkaállatok voltak, de természetes halállal múltak ki Szegeden. Az első világháború azonban mindent megváltoztatott:

Megnyílt az első lómészárszék és a környékbeli emberek olyan szemmel néztek erre a szokatlan üzletre, mint annak idején azoknak a vénasszonyoknak a portájára, akik az ördöggel való cimboráskodással vádoltattak. Az első lómészárszék forgalma sem lehetett valami nagy, a buzgó újító ott búslakodhatott egész nap a tőke mellett és zavartalanul szidhatta az örök emberi maradiságot, mert csak a hajnali titoktartó órák leple alatt surrant be az alacsony boltajtón egy-egy templom előtti öreg koldusasszony, egy-egy hadba hívott kenyérkereső árván hagyott asszonya. És a lebecsült portéka ott, a rongyos gyékényszatyor belsejében, átváltozott marhaszeletté, a mindenre kíváncsi szomszédasszonyok számára. (Szeged, 1922. november 5.)

Egy anekdota is született a nyugdíjas tűzoltó szegedi Lapu bácsiról, aki idős korában előszeretettel kódorgott a lómészárszék környékén 1913-ban:

— Öregem, szólította meg egyszer egy ismerőse, sose mehetek erre, hogy ne találkozzam magával.
— Ne higgye, tekintetes úr, hogy csavargok, felelte az öreg. Azt én nem teszem. De megnyílt erre mifelénk egy lómészárszék, az Isten akárhová tegye, hát azért vagyok az utcán.
— Úgy szereti?
— Szereli a korság, aki kitöri. De ha itt vagyok mindig körülötte, az emberekben fölébred a tisztességérzés, szégyenkeznek és nem mernek bemenni húst venni. Hát azért vagyok itt, hogy szégyenkezzenek.

Lóhúsfogyasztás Szegeden. Szeged, 1924. február 5.
Lóhúsfogyasztás Szegeden. Szeged, 1924. február 5.

Ahogy növekedett a drágaság és a nélkülözés, egyre elfogadottabb lett a lóhús fogyasztása. A második szegedi lómészárszék már a város szívében nyílt meg, s mindkét tulajdonos egy-egy új üzletet nyitott. 1922-re 4 lóhúskimérés volt a városban.
 
1922-ben a Délmagyarország arról számolt be, hogy a megnövekedett kereslet miatt a szegedi közvágóhídon 1921-hez képest 5-6-szor annyi lovat vágtak, és kinőtték a vágóhídi helyiséget.
 
A vágóhídon 1922-ben már havonta 50-60 lovat dolgoztak fel, ami jelzi, hogy a háború utáni ínségben a „kisegzisztenciák" anyagi helyzete romlott. A két évvel korábbi trianoni döntés nyomán Szegeden ekkor még mindig 2000 menekült lakott vagonokban és különösen rossz körülmények között.
 
Magyar László ellátogatott a szegedi belvárosi lóhúsmérésbe is, és azt tapasztalta, hogy az üzlet tele van, a vevők már nem restelkednek, s a templomi koldusasszonytól a vasúti főellenőrig mindenféle társadalmi réteg veszi a piros húst.
 
A városi tanács az 1920-as évek elején kimondta, hogy a lóhús után csak a szokásos forgalmi adó felét kell fizetni, de a mészárosok ez ellen is fellebbeztek, mondván, hogy ilyen húst csak a legszegényebbek vásárolnak. Végül a miniszter döntött az adómentességről, a mészárosok pedig visszamenőleg követelték a befizetett pénzt. 
Lóhúsbolti hirdetés. Délmagyarország 1928. március 30.
Lóhúsbolti hirdetés. Délmagyarország 1928. március 30.

A lóhús termékek ára alacsonyabb volt a többi húsárunál (de a kereskedők persze drágították, amennyire lehetett), s hetente 10-15 ló fogyott el egy boltban. Volt levesnek való és rántani való lóhús és volt kolbász, párizsi, virsli. Ma aligha terjedne cukiságként a neten a hirdetés a rántani való csikóhúsról.
 
1923-ban Szeged 1546 lovat, 6 öszvért és 9 szamarat fogyasztott el. De a lap még ekkor is arról írt, hogy a lóhús nehezen vált általános élelmezési cikké, mivel az emberek irtóztak a fogyasztásától.
 
A lóhúskérdés 1940-ben került újra elő, amikor Magyarországon bevezették a húsfogyasztás szabályozását (lásd cikkünket: Hústalan napok - a háborús ínség nyitánya). A hústalan napokon ugyanis egy ideig még fogyasztható maradt a baromfi és a ló húsa.

Magyar László 1940-ben is megvizsgálta, hogyan állnak a szegediek a lóhússal. A hentes dicsérte ugyan a lóhúst, de több mint árulkodó volt, ahogyan a ló szépségét is dicsérnie kellett a feltűnően csúnya marhával szemben. A mészáros a falusi lovakat tartotta első osztályúnak, főleg a mezőhegyesieket, mert azokon bőségesen volt zsír is; szemben a szegedi városi lovakkal, amelyek soványak voltak.
 
A hentes szerint a közönség a lózsírt is kereste, ami – mondták – süteménybe jobb, mint a vaj.
 
Az 1930-as évekhez képest a szegedi közönség a lóhúsban is válogatós lett. Mindenki a csikóhúst kereste, pedig a csak a legharapósabb csikók és a lábukat tört jószágok végezték a vágóhídon.
Pedig a ló szebb állat, mint a marha. Délmagyarország 1940. augusztus 1.
Pedig a ló szebb állat, mint a marha. Délmagyarország 1940. augusztus 1.

Egy történetecske azért 1940-ben is arról árulkodott, hogy lóhúst egy bizonyos státusban rangon aluli volt vásárolni. A hentes mesélte a lapnak, hogy egy szépen öltözött nő így kérte a húst: „Kérek egy kiló felsált a kutyámnak!" Majd, amikor a mészáros a szokásos csontot is mellé tette, a hölgy így árulta el magát: „Nem kell csont, ma nem főzök levest…"
 
1943-ra a lóhúst is jegyre lehetett vásárolni, és ez egészen 1951-ig, a többi hússal együtt így maradt. A lóhúsmérés az 1950-es években is folytatódott: a Tábor utca 3. szám alatt, valamint az Attila utca 9. szám alatt speciális lóhúscsarnok működött. Sőt, még 1969 nyarán is lóhúsbolt nyílt Tarjánban a József Attila sugárút 148. szám alatt.
Lóhúsbolt nyílt Szegeden. Délmagyarország 1969. június 11.
Lóhúsbolt nyílt Szegeden. Délmagyarország 1969. június 11.
Kíváncsi lett? Itt megtalálja a kalmük aprított lóhús receptjét!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Amikor még sorban álltunk a jégért

Amikor még sorban álltunk a jégért
DélmagyArchív 1910-1967: Ön bizonnyal nem aggódna, ha azt hallaná, hogy felemelték a jég árát.… Tovább olvasom