Délmagyar logó

2017. 07. 24. hétfő - Kinga, Kincső 21°C | 34°C Még több cikk.

Móra Ferenc: A "Sándor" emléke körül

DélmagyArchív: Móra Ferenc tárcája Rózsa Sándor emlékezetéről az 1927. február 6-iki Délmagyarországban. Az író egyáltalán nem lelkesedik a Rózsa-kultuszért.
Móra Ferenc publicisztikája az 1927. február 6-iki Délmagyarországban.
Móra Ferenc publicisztikája az 1927. február 6-iki Délmagyarországban. A cikk itt folytatódik
Sighele olasz kriminológusnak van egy érdekes könyve a bűn presztízséről, ami őszerinte tagadhatatlanul nagyobb, mint a szegény erénynek a presztízse. Biz ez nem válik valami nagy becsületére az emberi fajzatnak, de be kell ismerni, igen csak így szokott lenni falun - városon.

Hogy helyben maradjunk, - azaz hogy nem maradhatunk helyben, mert Szegedre gondolok, attól pedig én most messze vagyok, - tehát hogy haza beszéljek, a szegedi határban bizonyosan sok mindenféle nevezetes dolog történt ezer esztendő alatt. Derék, jóravaló embereket, sőt igazi nagy magyarokat is bőven termett a homokunk, némelyik a halhatatlanságba is eljutott bronz, vagy márvány képében. De mi az ő minden hirük-nevük a Sándoréhoz képest, akinek pedig nem állítottak szobrot a városi urak? Valamikor ugyan, fiatal korunkban, irók, piktorok, szobrászok és más kapa-kaszakerülők mindig készültünk rá, hogy szobrot készíttetünk neki, még pedig stílusosat, bőrből valót, szép zöld szironnyal kihányva, rozmaringgal körülszegve és meghívunk a leleplezésre sok országos előkelőséget, - de hát most már nem igen lesz a Sándor bőrszobrából semmi. Meg is öregedtünk, a bőr is megdrágult, a szobor-várományosok is megsokasodtak.

De monumentum nélkül is erősen tartja magát a "Sándor" emléke odakint a tanyákon. A madarásztói csárda ugyan már nincs meg, ahol sokat toroztak és ádomásozlak Sándorék, ma is Rózsafa a neve még a térképen is a százesztendősnél öregebb nyárfának (ha ugyan ki nem "szárnyék- erdőzték" azóta), sőt megvan még a Rózsa Sándor tanyája is, innét a demarkációs vonalon.

- Jelös ház ez, - billent arra a fejével a kocsis, ha városi emberi kocsikáztat odakint — ez vót a Rózsa Sándoré.

Amire az ember nem okvetetlenül emeli ugyan meg a kalapját, de mindenféle gondolatai támadnak a hírnévről, dicsőségről, meg egyéb világi kitalálásokról.

De még a tanyák közé se kell kimenni, hogy bizonyságát lássa az ember a Sighele igazságá- nak. Megöregedtem a legnagyobb magyar vidéki közkönyvtárban, de el tudnám számlálni az egyik kezemen, hogy például a Dugonics András irodalma felől hányan kérdezősködtek azóta nálunk, - már a gyerekeket leszámítva, akiknek dolgozatot kell írni András tisztelendőről. Ellenben nem volt még olyan esztendő, hogy ne mortifikázlak volna "betyárirodalom" -ért. Nem helybeliek, hanem az ország legkülönbözőbb vidékeiről való jogászok, katonák, csendőrtisztek és különösen írók. Régebben csak regényírók, most azonban a film is ráéhezett Sándorra. Szegeden keresztül most is Bécsből keres meg valami filmes skriblifex, hogy vezessem nyomára a szegénylegény-korszak hiteles irodalmának és mindenekelőtt Rózsa Sándor pragmatikus históriájának.

Hát persze hogy nem tenném, ha tehetném se. Se magam nem vagyok hajlandó nagy hazámfiának vállalni Sándort, se abba nem segíthetek bele, hogy filmre kaparják elő a ponyváról. Hiteles irodalmat pedig akkor se adhatnék, ha akarnék. Sok írás szól Sándorról, de azoknak nincs történeti hitelük. Nem is lehet, mert abban az időben nagyon kevesen tudtak biztosai, aki pedig tudott volna, az nemcsak nem irt, hanem nem is beszélt. Én nem találgatom, miért, de a Ráday-korszak minden szereplője úgy hallgatott, mintha fogadalmat tett volna rá. Maga a nagy inkvizitor, Ráday - a Jókai lélekidomárja - se maga nem írt memoárokat, se a munkatársainak soha nem volt szava a nyilvánosság számára. Valami nagy titok s úgy lehet, jótékony titok lebeg ezek felett a sötét idők felett, amilyent nyilván Edvi Illés Károly, a nagy büntetőjogász is szándékosan hagyott megbolygatatlan pár éve publikált emlékirataiban.

Valaki egyszer megpróbálta, de úgy látszik, arra is hallgatást parancsoltak. 1869-ben előfizetést hirdettek az akkori lapokban egy "Szegedi bűnkrónika" című, több kötetesnek tervezett könyvre, azonban csak az első kötet jelent meg belőle 1870-ben. A szerző, aki Buvár pszeudonim alá bujt, nagyon benfentes ember lehetett, meri aktákból dolgozott. Nem valószínű, hogy érdeklődés hijján maradt volna kiadatlan a többi kötet, inkább gondolom, hogy az irónak megtiltották a mélyebb rétegekben való búvárkodást.

(Ugyan lehettek azok magasabb rétegek is. Kutyu ujságiró koromban hallottam egyszer az öreg Bende bácsitól, aki "közbátorsági komiszáros" titulus alatt szolgálta Rádayt: - Olyan világ volt az, öcsém, hogy szolgabírót is, főkapitányt is állítottam én vasba a gróf elejibe.)

Talán még vannak öreg szegediek, akik emlékeznek rá, hogy a Báday-világban egész nap hallatszott ki a várból a botpuffogás s hogy éjszaka mi történhetett, azt a belvárosi plébánia anyakönyveiből lehet sejteni. 1872-ben 510 halottat jegyeztek be az anyakönyvebe, s ezekből 112 vizsgálati foglyot a vár szállított. Így érthető meg az a különben nem sokat emlegetett furcsaság, hogy a törvényhatóság megsokallta a rendcsinálást és a királyi biztos visszahívását kérte, amire az lett a még furcsább válasz, hogya tanyaiak tüntettek fáklyás menettel Ráday mellett, akiben nagy jótevőjüket látták. Mert lehet, hogy a gróf az inkvizíció eszközeivel dolgozott, de az se volt túlságosan humánus cselekedet, mikor a haramia urak Péterin egy áldott állapotos asszonyt azért öltek meg, hogy hozzájuthassanak a még meg nem született magzat kisujjához. Ugy tartották, hogy az a leghathatósabb talizmán, s akiknek olyan van a szűrujjába kötve, azt nem fogja a "zsarók" golyója.

... A háború előtt én is beszéltem egy öreg röszkei magyarral, aki összetett kezekkel áldotta Rádayt a haló porában is. Ezt az öreg magyart Rózsa Sándornak hivták, fia volt Rózsa Sándornak, a puszták királyának, formázta is arcra, termetre, - de ő már csak jámbor paprikatermelő volt. Még két bátyja élt neki akkor, 1910 körül, azok is "sok csalárdu" gazdaemberek, ami alatt nem sok huncutságot ért az okos ember, hanem sok gyereket.

- Sose tudtam szívelni az apám mestörségét, tudja, de azért engöm is szekvesztáltatott a gróf, mint suttyó legénykét. Két hétig voltam bezárva egy kis kalickába, akkor magához hivatott a gróf, mögverögette a vállam, oszt aszonta, lögyek rön- dősebb embör az apámnál. Olyan jó volt hozzám, hogy aszonta, nincs szive elkoboztatni tőlem az apáin kocsiját, lovát, pedig a többiektől mindönt elszödtek. Én mög osztán subát vöttem az apámnak, 22 pöngő forintot adtam érte, abba is halt mög szögény a rabságban.

- Hát aztán nagyon kénytette magát az apja a rossz életre?

- Eccör-kétcör vegszált rajtam, hogy próba-szöröncse, mért nem mék velük, de hogy nem vót kedvem, rámhagyta, hogy no, gyerököm, lőhet, hogy neköd van igazad, ha nem arra termöttél. De nagyon szépen beszélt velük mindig, soha én egy rossz szót attól nem hallottam, mert igön szerette a családjait.

Móra Ferenc

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szegedre került volna a General Motors autógyára

DélmagyArchív 1929: Ha nincs világválság, lehet, hogy Opelt vagy Chevrolet-t gyártanak Szegeden. Tovább olvasom