Délmagyar logó

2017. 06. 25. vasárnap - Vilmos 22°C | 36°C Még több cikk.

Simonyi Tóth Julcsa legendája

DélmagyArchív 1910-1968: Volt-e mesés kincs a Kígyó utca és Feketesas utca sarkán, a bezárkózott Tóth Julcsa bagolyvárában, ahol egykor a Kígyó patikát alapították?
Simonyi Tóth Júlia háza 1879-ben, a szegedi nagy árvíz idején.
Simonyi Tóth Ilona háza 1879-ben, a szegedi nagy árvíz idején. Forrás: Csongrád megye építészeti emlékei

A szegedi Feketesas és a Kígyó utca sarkán, ahol 1974 óta a technika házának nevezett emeletes épület áll, egykor egy árvíz előtti magasföldszintű ház volt. Amikor az első Délmagyarországot kiadták, 1910-ben, a házban már csak egy vénkisasszony élt, akit Szegeden Tóth Julcsa néven ismertek.
 
Tóth Julcsa háza az 1910-es évek elejére amolyan süppedt kúria lett. Már akkor 80 évesnek mondták, s nem omladozott éppen, de a tetőcserepeket moha lepte be, a vakolat lehullott róla, ablakai betörtek, s amikor a szomszédságában megépült az újabb Wagner-palota, úgy állott ott, “mint elegáns dámák között egy fogahullott öregasszony".
 
Ablaktámlái ekkor már alig nyíltak ki, lakója nem mutatkozott az utcán, s minden együtt volt ahhoz, hogy a szegediek a házban elrejtett kincsről képzelegjenek. Ráadásul pedig a ház homlokzatára felirat és kereszt volt festve, s a piacosok váltig találgatták, miféle praktikákat űzhet odabent a megöregedett kisasszony.
 
Tóth Julcsa dacolt a várossal és nem akarta sem eladni, sem elhagyni patkányoktól nyüzsgő fészkét. A ház utcai üzlethelyiségeit is újra lehetett volna hasznosítani, de az asszony hallani sem akart idegenekről.
 
Ekkorra már Szeged legendás alakja volt. Annyira, hogy 1911. júliusában Tölgyes Gyula, a Délmagyarország munkatársa “csellel jutott" be hozzá a lelakatolt bagolyvárba, hogy úgymond megfejtse a legendát. Ezt látta, ahogy belépett a házba:

Az udvar körül pincenyílások. A bűzös pincékben tátog a sötétség. Sehol semmi élet, csak valami ólomsúlyú, dermesztő csönd. Megyünk tovább. Egy boltozatos, rozoga falépcsőn a lakásba igyekszünk. Az úton macskák, patkányok, piszok. Befogjuk az orrunkat és végigmegyünk a szobákon. Az egyikben két olajfestmény a falon. Ez a berendezés. A másikban régi, töredezett bútorzat, a padlón tarka rongyok. A fal itt is piszkos, pókhálós, az ablakok törve.

Tóth Julcsa büdös makrapipájába zöld dohányt tömött, úgy fogadta az újságírót. Az asztalon a pálinkásüveg széle még nedves volt, az asszony kócos hajjal, ráncos arccal jött elő. Egyszerű fekete bársonyruhát viselt, mint mindig.

Kiderült, hogy a nép tévesen nevezte az asszonyt Tóth Julcsának, hiszen igazi neve Simonyi Ilona volt. Apja az újság szerint ezredes volt, aki a szabadságharcban is részt vett, majd bujdosnia kellett. Ő maga állítólag a Simonyi óbester dédunokája volt, de ez lehet, hogy a legenda része. A történet idején az asszony nem tartott kapcsolatot rokonokkal, bevallása szerint voltak előkelő, távoli rokonai, de ezeket nem ismerte.
Ilyen volt egykor a bagolyvár. Délmagyarország 1918. május 19.
Ilyen volt egykor a bagolyvár. Délmagyarország 1918. május 19. Itt folytatódik.

A riportból kiderült, hogy Simonyi Ilona nagy szegénységben élt: a kitört ablakok ellenére sem fűtött, és semmiképpen sem akarta eladni a házat. Ott, a “rongyai között" akart meghalni.
 
Csak egy régi-régi cselédje látogatta, akit Annus néninek nevezett, s aki minden nap elment hozzá, mivel “anniyra megszokták egymást". Annus néni egyszerű koldusasszony, volt. Ő hozott Simonyi Ilonának dohányt és pálinkát, s sajnálatból nem hagyta magára.
 
A megértő riport ellenére a Délmagyarország másnap esti számában a vezércikk követelte, hogy az épített belvárosi környezet fejlesztése érdekében “cibálják ki" onnan “Tóth Julcsát".
 
Ha a furcsaságból nem lett volna elég, 1913-ben Simonyi Ilona egy keselyűt vitt a rendőrségre. Úgy történt, hogy a városszégyene ház egyik  üzlethelyiségébe beengedett egy vásárost. A férfi 20 fillérért torz állatokat mutogatott a közönségnek, s a fura teremtmények között a háromlábú kacsa és a majom mellett egy saskeselyű is volt. A vásáros egy napon elszökött, nem fizetett lakbért, de a saskeselyűt otthagyta Simonyi Ilonának. Az asszony pedig fogta a madarat és elvitte a rendőrségre, ahol később dobra is verték az állatot.
 
A Feketesas utca látképe 1914-ben. A Wagner-palota után ott van Tóth Julcsa háza. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
A Feketesas utca látképe 1914-ben. A Wagner-palota után ott van Tóth Julcsa háza. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.

A bagolyvárról 1918-ban cikkezett újra az újság, amikor is felidézte a ház múltját, a benne egykor működő üzleteket. A szerző - talán Cserzy Mihály vagy Pillich Kálmán - (nehezen olvasható) –ek (vagy --ch) aláírást használt, s minden szaván érezni, hogy ismerte a hely múltját. Az 1880-as évekről így beszél:

A kapun innen Golyósi vaskereskedése után Guszti bácsinak, a jó öreg Pulitzer Gusztávnak fűszerkereskedése ékeskedett. Nagy üzlet volt, tiszta üzlet és fényes. Finom vesszőkosarakban kínáltatták magukat odabent a datolyák, a hamvas hordóbeli és koszorúsfügék, a citromok, vérbélű narancsok, diók és mogyorók és a politúros pultokon rendre sorakoztak a különféle tengeri halak, rákok, fekete és szürke kaviárok, szóval minden jó és drága különlegesség, amik az ínyenc emberek kedvére valának.

[Pulitzer Gusztáv 1881 októberében nyitotta meg a Halászhoz címzett fűszerkereskedését.]

A kapun túl patika volt. A halála órájáig előkelő és mindenben arisztokrata Kovács Albertnak Kígyóhoz címzett gyógytára, akit a városban mindenki csak „papus"-nak szólított. Kedves, becéző neve volt ez az ezüsthajú, szép magyar úrnak, akinek olyan finom arcéle volt, hogy a legnagyobb szobrászművész sem tudott volna hozzá hasonlót faragni.

A Bagolyvár szép meséje. Délmagyarország 1918. május 19.
A Bagolyvár szép meséje. Délmagyarország 1918. május 19.

Kovács Albert gyógyszerész 1875 tavaszán ebben a házban nyitotta meg Szeged nyolcadik gyógyszertárát. A régi gyógyszertár 1884-ben a Kígyó utca szemközti oldalára, majd innen a Klauzál térre költözött, ahol ma is Kígyó patikának hívják

Ebben a gyógyszertárban töltötte patikusinas éveit 1882 és 1886 között Tömörkény István, a későbbi író és múzeumigazgató.

És itt jövének össze a város urai, előkelőségei, folytatja a Délmagyarország szerzője nyugalmazott tiszt-tartói és egyéb hasznos munkásai a félszázad előtti szép időknek. Ahol is azután egy-két pohárka szíverősítő kíséretében — miket Cili, a papus egyetlen nőalkalmazottja, a fess, fürge, hátrakötött kontyú magyar menyecske szolgáit fel — szóba kerültek és letárgyalódtak a város mindennemű intim pletykái és magának az alvó közigazgatásnak összes dolgai is. Ez a hely volt az agya a városnak, ahonnan hol jól, hol rosszul forogtak küllőikkel a kerekek.

A visszaemlékezés szerint férje halála után a ház megmaradt idősebb Simonyi Júlia asszonynak és “két szépséges lányának", kik közül az egyik a szülők halála után a ház ura lett. Őt nevezte el a szegedi nép Tóth Julcsának. Ilyen volt Tóth Julcsa és lánytestvére fiatal korában:

Állandóan gyászt viseltek és suhanva jártak ki, be a nagy kapun, mint a legszomorúbb apácanénikék. Júlia asszony a férjét, a jeles Simonyi fiskust [vagyis jogászt] gyászolta, nemcsak külsőleg, hanem a szívében is, a leányok pedig a saját életük tragédiáit. Nem is tudta volna elfelejteni az asszony az alacsony, magyarruhás férjet, aki a ház homlokzatára tartós festékkel felpingáltatta a hit, remény és szeretet hármas szimbólumát, örök emlékeztetőül a hűséges hitves részére.

És a kisasszonyok — azok is lassan hervadoztak. Elmúltak a szordinós, szép éjjeli zenék, bizalmas udvarlások fönt, a magas ház ablakában, mind, mind elmaradoztak a fess lovagokkal együtt s megmaradt az utolsó mohikán, a múmiaszerü öreglány, aki állítólag ma is bent él a házban, vándorállatok, madarak társaságában - írta a lap.

Olyan bűzös volt, hogy a szomszéd feljelentette. Délmagyarország 1918. október 20.
Olyan bűzös volt, hogy a szomszéd feljelentette. Délmagyarország 1918. október 20.


[A ház történetét T. Knotik Márta foglalja össze a Csongrád megye építészeti emlékei című kötetben.]

Az “öreglány" valóban ott élt még. 1918-ban a bagolyvár már nemcsak a belváros csúfságának számított, hanem a piacos tanyai nép illemhelynek is használta. Annyira bűzös volt a környék, hogy a szomszédos lisztkereskedő feljelentette az asszonyt. A Délmagyarország publicistája még a fahonvéddal is megbeszélte, hogy legalább helypénzt szedhetnének Tóth Julcsa háza mellett, ha már a közegészségüggyel nem törődnek.
 
1919 elején a város (ekkor már francia fennhatóság alatt állt) elrekvirálta az üresen álló üzlethelyiségeket és bérlőknek adta ki. Egyik ilyen bérlője 1919 novemberében ki is rabolta az idős asszonyt.
 
Simonyi Ilona 1920 áprilisában halt meg a szegedi közkórházban. A Délmagyarország ez alkalomból  felidézte mindazt, amit tudott róla: a lap szerint 50 évesen halt meg, mert a bezártsághoz szokott asszony nem bírta elviselni, hogy a háborús időkben megnyitották házát. Ágynak esett és rákbetegségben meghalt. Halála után nem találtak kincseket, s kiderült, a titokzatos Tóth Julcsa esendő, beteges, gyenge vénkisasszony volt, nem pedig patkánykirálynő.
 
A Kígyó utca 4. szám alatt házat azonban mégsem bontották le, sőt, 1925-ben feltöltötték, újra vakolták. A szegediek számára neve továbbra is a Tóth Julcsa-féle Bagolyvár maradt. (Nem összetévesztendő a Mérey utca és a Török utca sarkán állt, 1927-ben egy esős időszak után összeomlott bagolyvárral. Utóbbi igazi bűntanya volt, koldusokkal, öngyilkosokkal, prostituáltakkal – és razziákkal.)
Hirdetés a Délmagyarországból. 1923. augusztus 9.
Hirdetés a Délmagyarországból. 1923. augusztus 9.
 
Ha vitézkötésre lenne szükség. Délmagyarország 1940. augusztus 18.
Ha vitézkötésre lenne szükség. Délmagyarország 1940. augusztus 18.
Simonyi Ilona végrendeletében a pesti Szent Szív apácarendre hagyta a romos sarokházat, azzal a kikötéssel, hogy a rendnek leánynevelő intézetet kell benne létesítenie. Ebből azonban peres ügy lett, mivel az apácák inkább bérbe adták az ingatlant. A végrendelkező szándékával ellenkező üzletet Simonyi Júlia legközelebbi rokonai megtámadták a bíróságon (az 1910-es években még rokon nélkül volt).

A házban az 1930-as években vendéglő, virágüzlet, majd táskás bőrdíszműves és italkimérés, 1938-tól pedig rövidáruüzlet működött. 1939-re ismét felújították, pedig a városrendezési bizottság ellenezte, hogy a város központjában földszintes ház maradjon. 

A Bagolyvár túlélte a második világháborút is. A Szűcs kocsmából Bagolyvár söröző lett, de működött tovább, míg az 1960-as évek elején végül az épületben a szegedi nyomda dobozüzeme kötött ki.
 
Közben a Feketesas utcából meg Bajcsy-Zsilinszky utca lett, de a szegediek még mindig bagolyvárnak hívták a környék egyetlen földszintes házát. 1966-ban jelent meg újra hír az épületről. A Csongrád Megyei Tanács Tervező Vállalata 12 emeletes lakóházat tervezett a bagolyvár helyébe (de szerencsére nem ez valósult meg).

Simonyi Júlia bagolyvárát 1968-ban bontották le. Helyén majdnem két even át üres telek ásított, mert az új épület tervezése késett. A saroktelken végül a ma is látható 7 és 3 emeletes ház épült meg 1974-re.
 
E híradások szerzői azonban már nem beszéltek Tóth Julcsáról, a szegedi legendáról. 
A Feketesas utca és a Kígyó utca sarkán. Google Street view kép.
A Feketesas utca és a Kígyó utca sarkán. Google Street view kép.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Dayka Margit két szegedi története

Dayka Margit két szegedi története
DélmagyArchív 1929: Nem is színésznő, akiért nem párbajoznak. A későbbi polgármester a szőnyeg… Tovább olvasom